A konformitás törvénye

Bizonyára ismertek pár tizenévest, aki tartja magát „valaminek”, mármint egy konkrét klikkbe tartozó személynek. Te rokker vagy, mert Osziján-pólót hordasz, hosszú a hajad és olcsó sört vedelsz grószfaterodék pincéjében hajnali háromkor. Ő pedig tuccer diszkós gyökér, mert gyúr és izompólóban jár szombat esténként a dizsibe ekit dobni. Ha az arcod hajjal való eltakarásával fejezed ki az általad is átérzett világfájdalmat, emo vagy; ha vámpírokról szóló rossz költészettel próbálod érzelmeid legsötétebb bugyraiból előhalászni mizantróp gondolataid, goth vagy. Egyszerű és sarkított példák ezek, de sajnos tényleg közel állnak a valósághoz, 10-től 18 éves korig az ilyen gondolkodás maximálisan elfogadott.

A kevés önbizalommal rendelkező fiatalok mindig akarnak tartozni valahova, görcsösen részei akarnak lenni valamilyen csoportnak, hogy a jelenlétük szükségességének érzetét táplálják piciny egójukban. Ha sikeresen „elfogad” egy klikk – a kőkemény metálarc unokatesód végre szóba áll veled, miután rituálisan elégetted Lady Gaga-CD-id és kicserélted gyorsan valami orosz weboldalról letöltött Burzum-diszkográfiára – roppant nagy büszkeséggel fog eltölteni, hogy most már Te is része lehetsz valaminek: „metalac” lettél (de nem fémmunkás). Egyik szemszögből vizsgálva jogos a büszkeség, hisz valamilyen módon megdolgoztál érte, hogy ezt elmondhasd magadról; ám a másik oldalról vizsgálva viszont nem csak értelmetlen erőlködés az egész, de álszent hazugság magaddal szemben, és indokolatlan nagyképűség is.

Csak gondolkozz el ezen: attól vagy egyéniség, hogy másoknak akarsz megfelelni? Lehet, maradi vagyok, de szerintem ha saját érzéseid, ízlésed, ösztöneid és józan belátásod szerint élsz, maximálisan egyéni leszel; minden más cselekedettel csupán veszíthetsz ebből.

Van, aki szerint tutiság minden alaposabb indok nélkül rasztát növeszteni, mert ugyebár minden igazi rasztaman sztóner arc ugyanezt teszi – pedig rendkívül ritka az olyan europid etnikumú ember, akin jól áll, ha csibésztallérszerű nyúlványok lógnak a fejéről; vagy nyáron bakancsban és bőrjakóban kell feszíteni a negyvenegy fokos hűvösben, mert ha nem ezt teszed, te bizony pózer vagy, egy utolsó divatrokker és mehetsz vissza Linkin Parkot bömböltetni a gyerekszobába. Ilyen szituációkban az önbizalom-hiányos tini mindent megtesz hogy true legyen, mert ha fake vagy, kiközösítés és közröhej tárgyává válsz a társaságodban… Mert, ugye, nagyon komoly dolog mindennemű hovatartozás, és aki egy csoporton belül elérte a true (igazi, valódi) státuszt, rendkívül komolyan is veszi az ilyesmit. A legapróbb stílusváltozás érvágás lehet egy emónak (förtelmes szóvicc, tudom), úgyhogy a meglévőhöz ragaszkodik mindenáron, mert a haverok mit gondolnának már, ha nem úgy nézne ki, mint ahogy szerintük egy igazi emónak kell. Még jobban korlátozza magát, még jobban kirekeszt minden külső lehetőséget, ami kicsit is nem illik bele az általa alakított ideális énképbe, és tökéletesen beilleszkedik egy silány másolatok által alkotott bandába. Ez az egyéniség? Kétlem.

Nagyjából felvázoltam, hogy mi is zajlik a klikkekben, de kialakulásuk szükségszerűségéről még nem szóltam. A görcsös ragaszkodás jelen van minden ilyen bandában, de emellett ott van még a (valószínűleg még görcsösebb) ellenkezés, utálat. Ez irányulhat más klikkek felé, vagy a saját bandájának úgynevezett divat-követői, a fake-ek felé. Ez utóbbi rendkívül gyakori, de semmi értelme, foglalkozni sem érdemes a problémával, én azt mondom, az ilyesmit mindenki kinövi. Aki nem, annak úgyis elég problémája lesz még.

Az első viszont érdekesebb, és szintén elég gyakori. Emlékszem, mikor úgy 12 éves voltam, a rockerek és diszkósok voltak a legnagyobb ellenségek, és minden egyes tulajdonságot gyűlöltek egymásban. Az általános elképzelés szerint az egyik igénytelen, neveletlen, prosztó, alkoholista senkiházi, aki olyan csóró, hogy szakadt ruhákban jár mindenhová; a másik pedig homoerotikus jellegekkel bíró bunkó állat, aki magát keménynek érzi, drogozik, és mindenkivel kötözködik. Ja, meg a zene. Az egyik szerint a csörömpölés meg ordibálás, a másik szerint a monoton tucc-tucc a menő, az olyan fogalmak létezése, mint az „eltérő ízlések” és „különböző műfajok” még fel sem merülhetnek. Látszik, hogy nagyon ráértünk. Na de nem magamról akarok beszélni, a lényeg az, hogy minden klikknél valami hasonló módon jelen van ugyanez, valamilyen formában ellentétek alakulnak ki, tájékozatlanságból fakadó ellenszenv meg satöbbi. Azoknál, akik nem sorolják be magukat sehova – úgynevezett nonkonformisták –, a csoportosulás úgyszintén jelen van. Minél jobban erőlködsz eltérni az összes klikktől, minél görcsösebben próbálsz „egyéniség” lenni a sok banda mellett, annál jobban forszírozod magad egy másik skatulyába. Ha egy tucat frusztrált serdülő kitalálja, hogy valamilyen oknál fogva mind az ötszáz sztereotípiát mélyen gyűlölik, maguk fogják képezni az ötszázegyediket, és ugyanott tartanak, ahol a gyűlölt csoportok, csak (nem kevés képmutatással) nonkonformnak, egyedinek tartják magukat, szembeötlő egyformaságuk ellenére.

Befejezésként azt mondanám, hogy a görcsös nonkonformitásra való törekvés konformitáshoz vezet. Magyarán, míg jelentősnek tartod a zenei, öltözködési, viselkedési hovatartozásod, nemcsak az úgynevezett egyéniségedről mondasz le, de segget is csinálsz az arcodból.