Impulzív személyiség, extravagáns zene…

– Lehetséges, hogy ha más időben, más helyre születsz, most nem is azzal foglalkozol, amivel? Mennyire hatott rád a környezeted?

– Hatott, főleg édesanyám (Ábrahám Irén – a szerk. megj.), aki nagyon ügyesen elirányított a színművészet útjáról. Az volt a véleménye, hogy könnyebb zenészként érvényesülni, mert a zenének van egy univerzális nyelve, bárhol vagy a világon, a kezedbe veszed a hangszered, és elmondod vele, amit akarsz.

– Igaza volt, tényleg könnyebb érvényesülni?

– Ez relatív… Ahogy a színészvilágban, itt is nagyon nagy a konkurencia. Az ismeretség persze nagyon fontos, de szerintem az spontán kialakul, a hasonló érdeklődésű embereket összehozza a sors. Aztán ha vannak jó ötletek, elindulhat egy bizonyos karrier…

– Induljunk a kezdetektől! Azt mondtad, hétévesen kezdtél zenélni…

– Igen, mégpedig úgy, hogy tanácsot kértünk egy ismerősünktől, Horváth Károly hegedűművésztől, hogy mégis melyik hangszer felelne meg nekem. Megnézte az ujjaimat, azt mondta, ezek a kis virslik jók lennének gordonkára! Amíg az ember kicsi, nehézségeket okozhat, ha nincs anatómiailag megfelelő szerkezetű keze. Ugye, a zongoristáknál a hosszú ujjak vannak előnyben. Itt jobb az erőteljesebb kéz, de erre nincs szabály, bárkiből lehet jó csellista, még ha nincsenek is virsli ujjai.  A zeneiskolában már az első órán rájöttünk a tanárnőmmel, hogy be lehet állítani a kezem, jó, megfelel, és rögtön megtetszett a hangszer is, valahogy közel áll az emberi hanghoz, kellemes hallgatni, soha nem jut el egy olyan stádiumba, ahol unalmas, vagy ahol sérti az ember fülét.

– Mennyire terheli meg az izmokat, izületeket, a szervezetet a sok gyakorlás?

– Amíg nem keményedik meg a bőr, addig fájdalmas lehet, a húrok felsérthetik a bőrt. Az elején én sem gyakoroltam túl sokat, a szék körül zavargásztak a hangszerrel… Nyugtalan gyerek voltam, mindig is a dinamikát kedveltem. Amint monoton, unalmas helyzetbe kerültem, elkezdtem csintalankodni, a bébiszitterek mellett sem sokáig maradtam meg, vagy ők nem maradtak meg sokáig mellettem, úgyhogy tulajdonképpen a színházban nőttem fel… Persze engem is vonzott a játék világa, a többi gyerekkel való kommunikáció, nekem sem az volt a vágyam, hogy a négy fal között üljek és gyakoroljak. Aztán ez idővel, szépen, lassan átalakult. Később már más értékrendet alakít ki az ember. A jó időbeosztás mindennek a lényege. Már nem jelentett problémát a gyakorlás, élveztem, amit éppen csináltam, aztán, ha azt befejeztem, jöhetett a többi.

– Egy csellóművész naponta mennyi időt tölt gyakorlással?

– Attól függ, hogy az ember milyen szintű karriert szeretne. A szólókarrier a komolyzenében napi tíz óra gyakorlást követel. Én nem ezt az utat választottam, mert úgy érzem, nő lévén egy nap szeretnék családot alapítani, gyermekeket világra hozni, és azt hiszem, ezt a két dolgot nem tudnám úgy összeegyeztetni, hogy teljes mértékben működjön, hogy ne menjen egyik a másik kárára. Az én esetemben napi négy-öt óra gyakorlás elég ahhoz, hogy az ember megtartson egy olyan szintet, amivel érvényesülhet.

– De ezt a szintet el is kellett érni… Mennyire fontos a jó tanár?

– Nagyon. Amellett, hogy jó pedagógusnak kell lennie, jó pszichológus is kell hogy legyen. Nagyon sokat jelent, ha fel tudja térképezni a kisgyerek egyéniségét, és ehhez alakítja az oktatás menetét. Nekem szerencsém volt, hogy Niederholcer-Josifoska Judithoz kerültem az Isidor Bajić Zeneiskolában, aki teljes odaadással és törődéssel foglalkozott velem is és a többi diákjával is. Szerintem az a legfontosabb, hogy a gyerek a kezdetekkor megszeresse a hangszert, mert akkor még nincs tudatában a céljainak, még nincs igazi viszonya a hangszerrel, ez csak később, fokozatosan alakul ki, nagyrészt talán éppen a tanár és az órák menetének, hangulatának a hatására.

– Mennyire volt egyértelmű, hogy zenei középiskolában folytatod a tanulmányaidat?

– Már nagyon hamar eldöntöttem, hogy ezeken a vizeken akarok evezni, mert nagyon megtetszett és megfelelt nekem ez a világ. Az általános iskola vége felé már egészen biztos voltam benne. Persze felmerültek egészen más foglalkozások is. De rájöttem, hogy ebben teljesen megtaláltam magam. De erre jövök rá azóta is folyamatosan, nap mint nap. Nem változtatnék a döntésemen, ha megkérdeznék, hogy visszacsinálnám-e a dolgot.

– Az új iskola új tanárral járt?

– Nagy szerencsém volt, mert Jutka tanárnő tanított a középiskolában is. Az ember zenei ízlése, egyénisége még törékeny ebben a változó fázisban. Egy olyan ember kezében voltam, aki tudott irányítani. Sokszor úgy vesznek el nagy tehetségek, hogy lökődnek egyik tanártól a másikig, és nincs emocionális stabilitásuk, nem tudják pontosan, hogy mit akarnak…

– Mennyire kellett a tanmenet szerint haladni?

– Nálunk még mindig az orosz iskola uralkodik, ami megköveteli a program szerinti haladást, így sajnos kevés lehetőség volt a kilengésekre, így természetesen a könnyűzene irányába sem. Később sokan szembesülnek azzal a problémával, hogy komolyzenét tanulnak, aztán kikerülnek az iskolából, és rájönnek, hogy nem tudnak improvizálni. Vagy nem tudnak más irányzatokon belül játszani. Igaz, hogy a komolyzene mindennek az alapja, de szerintem be kellene vezetni választható tantárgyként akár a dzsesszt, akár bármilyen más könnyűzenei stílust. Persze az elméleti zenei tudás, a skálák, a harmóniák ismerete rendkívül fontos. Minden pillanatban tisztában kell lenni azzal, hogy honnan indulunk és hova érkezünk. Hogy megtanuljunk „beszélni”. Ha az ember előre tudja a fejében, hogy mit fog lejátszani, az egy nagyon nagy plusz. Az elméleti tudás nagyon fontos. De aztán jön a következő lépés, hogy hallgatjuk a tiszta zenét, és onnan merítünk ötletet.

– Mennyire hat a hangulatod a zenélésre? Hallatszik a játékodon, hogy milyen kedved van?

– Nincs az embernek mindig ugyanolyan jó napja. De meg kell tanulnunk ezt kizárni és továbbmenni. De nagyon hasznos az, ha az ember a saját életéből megpróbál bizonyos pillanatokat, mozzanatokat belevinni a zeneműbe, és így próbálja hitelesebbé tenni, mert mögötte áll. Amit lejátszik, azon keresztül próbálja elmondani, hogy mit érez.

– És fordítva, a zene hangulata mennyire hat rád?

– Ha van egy jó zongora- vagy kamarapróbám, amikor együtt játszok más emberekkel, az nagyon jó. A legkedvesebb élményem, mikor először kerültem egy zongoratrióba, és az az együttműködés, ami ott volt, ugye, gyerekek voltunk, de annyira szépen tudtuk megismerni egymást a zenén keresztül is, hogy ki hogy rezonál… Negyediktől kezdve volt ilyen tantárgyunk, és azt hiszem, az életem egyik legfontosabb mozzanata volt a közös muzsikálás.

– Szoktál improvizálni?

– Szoktam, és nagyon szeretek is. De én is még tanulási fázisban vagyok, mert eddig, ugye, komolyzenét tanultam. Most, az akadémián kerültem olyan helyzetbe, hogy sikerült más irányzatokkal ismerkedni, és különböző zenészekkel találkozni. Tanulok, folyamatosan. Eddig én is olyan voltam, hogy ha elém tettek egy kottát, bármit leolvastam, lejátszottam, de ha arra került a sor, hogy na, most játsszunk valamit, akkor bajban voltam. Ez kezd átalakulni, már másképp van, mint korábban. De ez tényleg egy nehéz pillanat, amit az embernek egyszerűen át kell lépni, mert ahogy a komolyzenében, úgy minden stílusban otthon kell éreznie magát.

– Mennyire játszott közre mindebben a Studio Alektik zenekar?

– Azt hiszem, nagyon nagy mértékben. A Studio Alektik 2007 februárjában indult, a kezdetektől jelen vagyok az együttesben. Az ötletgazdák, Berček Alexandra és Benák Gabriella azt szerették volna, ha valami olyasmit csinálunk, ami a fiatalokhoz szól, használva azt tudásunkat, amit a tanulmányaink során megszereztünk. Nagy kihívást jelentett számomra, mert a zenekar többi tagja az induláskor már befejezte az akadémiát, én pedig csak akkor végeztem el a középiskolát, így bevallom, féltem is attól, hogy miként állom majd meg a helyem valami olyasmiben, ami nem igazán komolyzene. De aztán egyre jobban belerázódtam, egyre inkább megtaláltam magam benne. Ma már szerencsére a magánéletben is nagyon jó barátnők vagyunk, ami szerintem nagyon fontos ahhoz, hogy egy zenekar jól tudjon működni. A zenekar negyedik tagja Ivana Makević. Mi képezzük tehát a vonósnégyest, de tavaly csatlakozott hozzánk a lemezlovas Billy 9, aki nagyon sok új színt hozott a produkcióinkba.

– Hogyan fogalmaznád meg azt a zenei stílust, amit a Studio Alektik játszik?

– Nagyon nehéz meghatározni, a mai napig sem tudjuk egészen pontosan kategorizálni. Ez egy kísérletezés. Leginkább talán alternatívként, extravagánsként lehetne jellemezni, de azt hiszem, a legfontosabb az az energia, ami bennünk van, és amivel meg tudjuk spékelni azt a zenei anyagot, amit előadunk. Eleinte feldolgozásokat játszottunk, mert el kellett indulni valahonnan. Klasszikus számokat, illetve vajdasági műdalokat dolgoztunk fel, akkor nyilvánvalóan inkább ütős hangszerekkel egészítettük ki a vonósnégyes hangzását. Az elektronikus zenei vonulat csak később alakult ki, ami a visszajelzések alapján nagyon tetszik a közönségnek, itthon és külföldön egyaránt. Fontos tényező az is, hogy elektronikus hangszereken játsszunk, aminek köszönhetően sok effektust is alkalmazhatunk. Bár mondjuk személy szerint jobban kedvelem az akusztikus hangszereket, mivel azoknak lelkük van, amit a természetes anyag, a fa ad meg, ezt semmi sem helyettesítheti. Az akusztikus hangszerek gyönyörűek, sokkal alkalmasabbak a nüánszok érzékeltetésére, de sok esetben nem elegendőek – mondjuk ha erőteljesebb hangzásvilágról van szó –, ezért van szükség az elektronikus hangszerekre.

– Említetted, hogy külföldre is gyakran jártok fellépni. El tudtok esetleg képzelni egy nemzetközi karriert is?

– Sajnálom, hogy Vajdaságban ritkábban adódik lehetőségünk játszani, mint Szerbia más részein vagy külföldön. Persze izgalmasak a külföldi fellépések, sok kihívást, lehetőséget rejtenek. Szeretek utazni, szükségem is van arra, hogy minél több helyre eljussak, minél több tapasztalatot szerezzek, de Vajdaság nagyon fontos érzelmi hátteret jelent számomra, és ez az otthonhoz való kötődés mindig megmarad.

A jövő nyilvánvalóan nagyon kiszámíthatatlan ebben a műfajban. Nem tudhatjuk, milyen irányba fog ez az egész fejlődni. Több ízben is volt már megkeresésünk külföldi menedzserek részéről, igen komoly ajánlatokat is kaptunk, de úgy döntöttünk, hogy inkább szeretnénk a magunk útját járni, még akkor is, ha ez jóval nehezebb. Most elkészítettük az első klipünket, amit Petar Pašić rendezett. Ez rövidesen látható lesz majd a különböző zenei csatornák műsorán, ami remélhetőleg nagymértékben hozzájárul majd ahhoz, hogy minél többen megismerjék az együttesünket.