Zene, amit mindenki szeret

Hűvös szombat délután. Miután telefonon útbaigazítást kaptunk, elindulunk a tett színhelye, a zentai Highfly együttes próbakuckója felé. (Ó, nagyon is találó a szó, majd meglátod… Ami pedig a királyi többest illeti, velem tart Zsuzsa is, az együttes cimborája és kedvelője.) Már jócskán a buszállomáson túl kerekezünk, amikor egyszer csak hangos rockmuzsika üti meg a fülünket. Ugye, nem lehetséges, hogy piciny városunkban egy környéken két zenekar is próbáljon egyszerre? – kacsintok (bevallom) ironikusan Zsuzsára. „Á, dehogy” – hangzik a biztató válasz, így hát leparkoljuk a kecskéinket, és körüljárjuk a sarki házat. Egyre dübörög a zene, tuti, hogy jó helyen járunk. Megvárjuk a szám végét, és bezörgetünk az ablakon. Léptek zaja bentről, készülünk a meleg fogadtatásra, és már nyílik is az ajtó. Egy idegen srác mosolyog ránk, mondom, helló, köszön ő is. Nézek rá várakozón, mikor invitál már be. Mivel azonban ő is egyre csak várakozón néz vissza rám, rámutatok a háta mögött álló erősítőre: „Hallottuk a zenét…” „Jaj, bocs, lehalkítom…” „Nem, én… szóval jöttem interjút készíteni.” Igazán nem szeretek ennyire konkrét lenni, de most a helyzet megkövetelte… „Milyen interjú?” Hosszú, zavart hallgatás, közben bemutatkozunk, aztán Zsuzsa feltalálja magát: „Csaba itt van?” „Nincs…” „Hoppá, ne haragudj, majd legközelebb!”

Lám, nem is olyan kicsi ez a Zenta… Vidáman hajtunk tovább, legalább van mit mesélnünk este a kocsmában – és nem csak nekünk… Aztán meglátjuk az integető Olgát, az együttes énekesnőjét, akit kiküldtek elénk. „Ezt is írd meg!” – nevet Olgi, mikor elmeséljük neki, hogy jártunk. Mikor aztán megérkezünk a házhoz, ahol tényleg ők próbálnak, és meglátom a bika nagy foltos macskát az udvaron, egy gondolat fúrja be magát a fejembe: ez a cikk bizony magától fog megíródni…

Apró szoba, alacsony mennyezettel, Szűzanya, utolsó vacsora a falon. A földön erősítők, zsinórok, kábelek. A sarokban dobkészlet dobossal, a díványon hangoló gitáros, két darab. Balról mellettem még egy. Odalépek a doboshoz, Endréhez, egy Offspring-dalt gyakorol éppen. Bekucorodunk a vörös cica mellé (ez is hatalmas, mint a foltos, vajon mennyit ehet?), az együttes tagjai (Viakter Olga – ének, Csányi Csaba – szólógitár, Tripolszki Beáta – basszusgitár, Homolya Mónika – ritmusgitár, Kucor Endre – dobok) felállnak (épphogy nem érnek össze a gitárok, szegény Olga a kályha mellé szorul), és belecsapnak a Cranberries Zombie-jának első akkordjaiba. A vörös óriás elégedetten dorombolva nyúlik el mellettem. A zombinótát a Sweet Dreams, a Born to be Wild követi, aztán egy nagy kedvencem következik: a Hit the Road Jack. Erre a számra belép egy szakállas férfi, mindannyiuk nagyapja, a ház lakója, Kéri Tibor dobtanár („Szeretem ezt a házat, olyan kis öreges.”). Fölkap egy csörgőt, és üti a ritmust. Ha nem lenne ilyen icipici a szoba (ugye, megmondtam, hogy próbakuckó?), fölpattannék, és reggelig járnám a táncot! A fiatal zenészek mind nagyon tehetségesek, Olga hangja még gyönyörűbb, mint mikor utoljára nyűgözött le, és ami különösen tetszik, hogy állandó szemkontaktusban vannak, összebólintanak, egy-egy mosollyal biztatják egymást. A próba szünetében aztán magam köré gyűjtöm őket. Endre a rangidős a maga 26 évével, Csaba és Olga a legifjabbak, a gimnázium, illetve a közgazdasági középiskola érettségizői. Betti a cukorgyárban dolgozik, Endre kárpitos, és a dobok mellett a trombita is közel áll a szívéhez. Móni jelenleg Szegeden tanul kozmetikusnak, de tervei közt szerepel az egyetem, méghozzá nem is akárhol, hanem Dániában, ahol már el is kezdte a főiskolát kémia szakon, és ahova majd vissza szeretne térni. Csaba már hét éve gitározik, Olga pedig hétéves korától kezdve énekel. Népdalokkal indult, majd a középiskolában tért át a könnyűzenére, és nagy álma, hogy érettségi után éneket tanulhasson.

Betti: – Az együttes két éve alakult. Ekkor merült föl bennem a zenekar-alapítás gondolata, és Kéri Tibor közvetítésével találtam rá Endrére és Mónira.

Móni: – Olgát a gitártanárom ajánlotta, Csabát pedig egy közös ismerős révén ismertük meg.

Endre: – Egy szabadtéri koncerten találkoztunk először Csabával, azóta van velünk. Meg vagyok vele elégedve, többé-kevésbé… :)

(Csányi Csaba)

• Mi alapján döntitek el, hogy melyik dalt dolgozzátok föl?

Csaba: – Elég eltérő az ízlésünk, de azért mindig sikerül közös nevezőre jutnunk. Először is nagyon szeretjük a buta lányos dalokat…

Lányok: – Nem is igaz!

Csaba: – …meg a régi rockszámokat, amiket mindenki ismer és szeret, és amire nagyot lehet bulizni.

Olga: – A Bon Jovi, a Jet, a Nirvana, a Cranberries, az ACDC, a Green Day, a Paramore, Pink, a Joan Jett, a RHCP és a No Doubt is szerepel a repertoárunkon.

Móni: – Újabban pedig a Metallicától, a Queentől, a Guns’n’Rosestől és az Offspringtől is választottunk dalokat.

Endre: – Folyamatosan motoszkál a fejemben a saját számok gondolata. Tele vagyok ötletekkel, amiknek azonban egyelőre gátat szab az elméleti tudás hiánya.

Betti: – Régebben játszottunk magyar dalokat is, de a közönség nem igazán volt oda értük… Meg mi sem…

• Hát akkor miért erőltettétek?

Mind: – Mert könnyű volt megtanulni!

• Hány föllépésetek volt eddig?

Olga: – Az első föllépésünk…

Többiek: – Azt ne mondd!

(Viakter Olga és Kucor Endre)

Olga: – …a zentai Bali diszkóban volt, a helyi középiskolák zártkörű buliján. Első föllépésnek teljesen megfelelt. Ezután a Saloonban játszottunk kétszer is. Először a közönség hiánya miatt nem hagyott bennünk mély nyomot, a második viszont eszméletlenre sikerült! Húsz számot vittünk, de még kilencet el kellett játszanunk ráadásként. Nagyon szép esteként maradt meg az emlékezetemben. Ezután játszottunk a csókai dobosfesztivál nagyszínpadán, legutóbb pedig a szülőfalumban, Felsőhegyen léptünk föl egy jótékonysági koncerten, ami szintén remekül sikerült.

Endre: – A koncerteket többnyire mi ketten szervezzük Olgival.

• Nehéz dolga van nálunk egy kezdő zenekarnak?

Endre: – Attól függ, mennyire kiterjedt ismeretségi körrel rendelkezik. Jól kiválasztott zenével és sok gyakorlással azonban a közönség könnyen megnyerhető. Ami a mi esetünkben nehézséget jelent néha, az az, hogy női hangunk van, és akadnak olyanok, akik ragaszkodnak az eredeti hangzáshoz. Őket zavarni szokta, hogy az olyan számokat, amelyeket férfihanggal szoktak meg, nálunk nő énekli. Szerintem viszont épp ettől vagyunk sajátosak.

• Mekkora részt foglal el az életetekben a zenekar?

Endre: – Teljesen meghatározza az életemet, a zene a lételemem. Mindennap előveszem a hangszeremet.

Csaba: – Szerintem ez mindannyiunkra érvényes.

Betti: – Hogy mindennap elővesszük? Csaba, nem inkább havonta?

Móni: – Csaba inkább a tehetségéből él. :)

Olga: – Nekem az éneklés szó szerint kitölti a mindennapjaimat. Állandóan énekelek, otthon, az iskolában, az utcán, mindig, mindig…

• Nem izgultatok az első koncertetek előtt?

Mind: – Hú…

Csaba: – Az első két koncert előtt lámpalázasak voltunk mind, most már ez nem annyira jellemző.

Betti: – Minden föllépés előtt ideges szoktam lenni, de amint elkezdünk zenélni, azonnal megnyugszom.

Endre: – Nagyon sokszor zenéltem már közönség előtt a fúvószenekarral, így azon a bizonyos kis izgalmon kívül nem érzek semmi különöset. Teljesen felszabadulok a színpadon.

Olga: – Régebben mindig remegett a lábam, ha ki kellett állnom közönség elé, de hála a zenekarnak ezt a lámpalázat sikerült leküzdenem, amire nagyon büszke is vagyok. És azt kell mondanom, hogy a többieken is egyértelmű fejlődést látok, egyre jobban uralják a hangszereiket.

(Homolya Mónika és Tripolszki Beáta)

Móni: – Nagyon örülök, hogy hazajöttem Dániából, mert különben keresniük kellett volna egy ritmusgitárost helyettem, amit úgysem találtak volna… ugye?

Többiek: – Nem, nem.

Móni: – Így maradt volna a feloszlás. De most jó. Nem bántam meg semmit.

• Hol fogtok koncertezni a közeljövőben?

Olga: – Van egy meghívásunk a csókai King klubba, de ez még bizonytalan. Ezenkívül a topolyai Omega TV-ben fogunk bemutatkozni hamarosan.

Köszönik, hogy eljöttem, mikor jelenik meg a cikk, még egyszer nagyon köszönik, tetszett-e a zenéjük, tényleg úgy köszönik… Hát persze hogy tetszett. És én köszönöm. Rám fért már egy öníró cikk.