A Mississippi habjaival játszik a pajkos holdfény
Bena & Ptaszek 100% Live at Mojo Club!
Olyan ritkán vásárolok műsoros CD-t, hogy ha jobban belegondolok, most vettem meg az elsőt… Ha harmincnégyévente egyszer szánom rá magam, az elég jó kell hogy legyen… Hát, ez mindenesetre kitűnő, bűn lett volna kihagyni!
Az ember azt gondolná, amennyiben igazán autentikus bluest szeretne hallgatni, legjobb elhajóznia a messzi New Orleans környékére, az ottani klubok némelyikében talán még küldi az igazit néhány vén fazon. De mit mutathat nekünk két szlovák – utóbb kiderül, az egyikük cseh – csóka, akik valami rejtélyes módon elkavarodtak a zentai Mojo Clubba? Hogy mit? Nos: mindent!!
A pódiumra kiáll egy középkorú, micisapkás benzinkutas az egy szál gitárjával és egy fiatalabb, kalapos csibész a Hohner márkájú szájharmonikájával és a nagyon barátságos vigyorával, mindketten szerényen, overallban, három nyelven is köszöntenek bennünket, röviden, nincs sok lacafaca, indulhat is az Est…
Vasárnap este. Már fél tíz is elmúlott, kissé furcsállom, hogy még mindig nem kezd a duó… Bár nekem cseppet sem sürgős: az előző napok derűje, a tegnapi est varázslata, a vasárnap reggeli verőfény mind ott zsong még bennem, kellemesen lesek ki pilláim közül a fröccsöskorsó pereme fölött… Szívem csordultig tündérnektárral: Holdnővérem édes-édes mosolyával… maradt-e még idebenn hely bármi másnak egy cseppnyi is?... Igen. Ez a lélekzene, égi Muzsika, ez kellett még a tökéletes lebegéshez! Úgy kúszik be szívembe, hogy ott még több hely keletkezzen ezáltal. Talán az egész Világ belefér most már…
Ha azt mondom, autentikus, fekete, Delta-blues etc., akkor keveset mondok. Majdnem semmit. Mert volt már szerencsém(?) meghallgatni virtuózokat ebben a stílusban… de hát a virtuozitás számomra még édeskevés a boldogsághoz… Mert persze leeshet az ember álla, amikor a gitáros fürge ujjait bámulja, viszont ettől még nem biztos, hogy meg is érint a zene. Aztán ott a szájharmonika: ettől a hangszertől meg egyenesen mérgezésem szokott lenni, amikor túlzásba viszik a nyekergetését… Itt meg… Igen gyakran megszólaltatja az énekes, pontot tesz vele vagy vesszőt, esetenként felkiáltójelet, a szólóknál meg… a hangszer felzokog vagy felkacag, egyszerre csak a zenész ajkainak folytatása lesz. A gitáros esetében pedig az ujjak folytatása. A Zene itt testté lészen egy pillanatra. De mivel maga a test csak a muzsikusok lelkének, nagy szívének folytatása, az egész Kocsma a lelki szférába emelkedik rövid időn belül. Pulttal, asztalokkal, székekkel, pincérekkel, zenészekkel, ujjongó közönséggel, velem és édesen mosolygó Holdnővéremmel együtt. Biztos felszállás, lebegés a varázsszőnyegen, utazás a gyapotföldekre… bár ne kéne innen leszállni soha már!...
Huddie Ledbetter, Big Joe Williams, Jimmie Davis, Preston Foster, T-Bone Walker… hogy csak néhány nevet említsek azok közül, akik ma este megidéztetnek a Mojo falai között, majd, mikor a falak elenyésznek, fenn a fellegek magasán. Ha azt mondom, „fekete hang”, az ismét csak közhelynek számít mára… talán mert kissé felelőtlenül dobálóznak a kifejezéssel időnként. De az a kevés ember – vasárnap este van ugye… –, aki ma itt van a Kocsmában és részesül ebben a zenei csemegében, tanúsítani fogja, hogy cseppet sem túlzok. Insztrumentálisan és vokálisan is tökéletes a „Delta-hatás”, a szívvel pengetett, fújt és énekelt blues csakugyan elröpít bennünket a nagy folyamhoz… bizony, testvér, az ott a háttérben többé már nem a Tisza: a Mississippi habjaival játszik a pajkos holdfény a bársony éjszakában.
