Húsos pite à la Mr. Burton

…………………

Benjamin Barker borbély boldogan éldegél gyönyörű feleségével és pici lányukkal… egészen addig, míg a gonosz Turpin bíró szemet nem vet a szépséges fehérnépre, s galád módon el nem intézi hősünket: koholt vádak alapján az ausztrál fegyenctelepek egyikére száműzi, hogy oldalbordájához szabadon hozzáférhessen. A legnagyobb hibát akkor követi el, amikor nem halálra ítéli a hajszobrászt…

Mert Barker hosszú, nehéz évtizedek után elszabadul a világ másik feléről, s bosszúra éhesen visszatér Londonba. Sweeney Todd néven borbélyműhelyt nyit a régi szalonja helyén, s halálosan kifent ezüstnyelű borotváival sötét pókként vár gyanútlan áldozataira. A felesége azóta eltűnt, talán nem is él már, egyetlen leánykája pedig a galád bíró gyámlányaként – egyben kiszemelt menyasszonyaként – sínylődik szobája bezárt ajtaja mögött. A bíró és gaz szolgája egyaránt rászolgáltak a halálra… ám a feldühödött, a fájdalomba lassan beleőrülő Todd az egész emberiség vérére szomjazik.

A földszinten pékséget üzemeltető Mrs. Lovettben pedig hű társra lel. A világ legrosszabb húsos pitéiről elhíresült fekete özvegy hamar rájön, hogyan lehet a hullákat a legegyszerűbb módon eltüntetni. Jócskán feljavított süteményeinek híre hamar elterjed a Szitiben…

………………..

London Burton látomásában sötétebb, mint Gotham City… S mindezt még kiemeli a kontraszt, amikor néhány alkalommal pillanatokra elénk tárul a régi város, még a főhős tragédiája előtt – ily módon tudomásunkra jut, hogy ez a patkányoktól nyüzsgő, bűzös és hideg sötétség elsősorban a démoni borbélymester elméjében fészkel… s bár a gyakran és bőven spriccelő vér által szeretné azt kimosatni onnan, a sötétbarna vásznat vörössel megfestő testnedv és az alagsori kemence rőt lángjai azonban még pokolibbra színezik a mester hangulatát és az egész történetet.

Remek a smink, a díszlet… a – hangszeres – zene úgyszintén Depp – szokás szerint – tökéletes (lenne, ha nem énekelne), Helena Bonham Carter pedig igazán méltó partnere! Figuráját valószínűleg a Harcosok Klubjában megformált karaktere ihlethette – ugyanaz a zilált, sötét, ugyanakkor mégis nagyon szerethető nőszemély. A többi színészi teljesítmény felejthető, de nem igazán számít, mert az egész film kettőjük játékán alapszik elsősorban. És a mesterien megfestett hangulaton. (Ja, és igazságtalanság lenne megfeledkezni Baron Cohen remek epizódszerepéről, de ezt már említettem az ének kapcsán…)

Merész kísérlet volt ezt a musicalt ily módon a vászonra álmodni, ám a Sweeney Todd – apró hibái ellenére is – bátran besorolható Tim Burton korábbi mesteri alkotásai közé. Élmény végignézni, akár az előzőeket.