„Válságos társadalomban nincs jövőkép...”

– Szociológiai szempontból milyen tényezőkön alapszik a kommunizmus iránti nosztalgia?

– Minden volt szocialista országra jellemző, hogy bizonyos fázisokban az egyes generációk tagjai nosztalgikus érzéseket kezdenek el táplálni a régi biztonságérzet iránt. A válságos időszakokban rendszeresen megjelennek a múlt felé, pontosabban az azt idéző biztonságos elemek felé irányuló tendenciák. Felhívnám azonban a figyelmet arra is, az esetek többségében folyamatosan váltogatják egymást a nemzeti jellegű és a szocialista jellegű kormányok, legyen szó akár Szerbiáról, Magyarországról, Romániáról vagy más országokról. Ugyanis valójában nincs visszarendeződés, se hátralépés a történelemben, hanem átmenetek vannak.

A visszarendeződés ugyanis az előrehaladás lelassulását is jelentené. De egy másik jelenség is megfigyelhető, különösen most, a világválság idején, amely szerint a liberális kapitalizmus hihetetlenül közeledik a szocializmus állami intézkedései felé. Tehát olyan lépéseket tesz ma az amerikai vagy a német állam, amelyek korábban a szocialista államokra voltak jellemzőek.

Kénytelenek, hiszen másként a tömegek a válságban elfordulnának tőlük. Tehát egy olyan világjelenségről van szó, amelyben mindezek által könnyen manipulálhatóvá válik a tömeg. Nálunk érdekes módon ez a tömeg többszörösen manipulált. Emlékezzünk csak a titói időszakra, amikor egy kvázi biztonságot érzett mindenki. Utána jött egy újabb szocialista rendszer, a miloševići, amikor a nacionalizmus eufóriájában azt hitték, hogy a legjobbat teszik a háborúzás során, és ma létezik egy olyan szocialista párt, a dačići, amely beférkőzött az emberek bizalmába, ugyanis ígéreteiben ott van az európai szociáldemokrata orientáció, ugyanakkor meglovagolja azt a tendenciát is, amely a régi nosztalgiára, biztonságérzetre irányul. Ráadásul mindezt olyan ügyesen ötvözi az Európa felé való törekvéssel, jövőbe látással, hogy ugyan nem elsöprő, de számottevő sikerei vannak.

– Ha már a jelenlegi szocialista pártot említette, Ön szerint ez az új, nevezhetjük úgy is, Dačić-féle szocialista párt a múlt tükrében mennyire lehet hiteles?

– Úgy vélem, addig, amíg a múlt emberei ülnek ott, addig nem lehet hiteles. Persze, változnak az emberek az évek során, de teljesen mégsem bújhatnak ki a saját bőrükből. Tehát hiteles változás – egy Európa-orientált szociáldemokrácia felé – csak akkor valósulhat meg, ha megtörténik a generációváltás. A mai huszonéveseknek már semmi közük a titói korszakhoz, sőt, megkockáztatom, a miloševići rendszerhez sem, legfeljebb annyi, hogy abban az érában nőttek fel, és magukon viselik annak nyomait. Ezért is mondtam azt, hogy nincs visszarendeződés, csak különböző buktatókkal és manipulációkkal élő előrelépések, amik természetesen nem mindenkinek tetszenek, hiszen végül is mindenki pozicionál. Az elit is pozicionál, a tömeg is megpróbál pozicionálódni. Válság van, és ilyenkor nagyon hiányzik az összefogás érzése. Az összefogás érzését pedig nem a pártcivakodások adják meg, hanem egy régi, biztonságos helyzet iránti nosztalgia, amikor mondjuk kétmillióan voltak ugyanannak a pártnak a tagjai, és azt hitték, hogy egyet akarnak.

– Mit tapasztal, mennyire tekinthető általános jelenségnek az elégedetlenség a társadalomban?

– Szociológiailag teljesen normális jelenségről van szó. Egy válságmegoldó helyzetben borzasztóan sok energia szabadul fel. A belső energiák felszabadulásakor a jelentős társadalmi változások, mint például a magyarországi rendszerváltás vagy a miloševići rezsim megbuktatása euforikus állapotot idéznek elő a társadalomban. Az emberek azt hiszik, hogy egy-két hónap vagy egy-két év alatt megoldják a hosszú évek során felgyülemlett összes gondjukat. Ez azonban lehetetlen. Három-négy év elmúltával, amikor még mindig nem oldódtak meg a problémáik, az embereket egyre inkább hatalmába keríti a csalódottság. Ezért történt meg a szomszédos országokban is az, hogy az új választási ciklusban a korábban hatalmon lévő pártok megreformált formái kaptak erőre és jutottak hatalomra. Mindenütt van egy igen jelentős közbülső, könnyen manipulálható társadalmi réteg, amelynek a tagjai egyik választástól a másikig szavaznak, úgyhogy a tömegmanipuláció ezen a téren is kiválóan érvényesül.

– A pártok megreformált, újjászerveződött formáit említette. Azok a pártok, amelyek nevükben viselnek egy-egy eszmerendszert, valóban mindig hűek maradnak ezekhez az eszmékhez?

– Természetesen nem. Vannak olyan pártok, amelyek nem hűek mindahhoz, ami a nevükben szerepel. Nézzük meg például, mekkora különbségek vannak a Demokrata Párt és a Szerb Demokrata Párt között. Szinte homlokegyenest ellentmondanak egymásnak. Sőt, ma úgy tűnik, a volt radikálisok új pártja, a Haladó Párt talán közelebb áll ezekhez a nézetekhez, mint a Koštunica-féle, magát demokratának nevező párt. Tulajdonképpen a változások a letisztulás folyamatát jelzik. Valamikor úgy tanultuk, hogy egy dinamikusan fejlődő rendszerben is legalább húsz év kell a letisztuláshoz. Sajnos, ezt nem lehet meggyorsítani, legfeljebb néhány szakasz átugrásával, de az átugrásokban mindig vannak, akik a korszakok előtt vannak, és szociológiailag ezek a dolgok teljesen indokoltak. Nem lehet a dolgokat elvágni. Van arra példa, hogy megpróbálták teljesen letisztítani a társadalmat úgy, hogy a régi rendszerek emberei, funkcionáriusai soha többet nem kerülhettek pozíciókba. De a cseheken kívül ezt egyetlen egykori szocialista ország sem csinálta meg, mindenki megalkuvásképpen, a megbékélés eszméjével, kikerülte a régi rendszerrel való leszámolást. A szociálpszichológusok szerint nem szabad semmit kizárni, toleránsnak kell lenni, el kell tűrni, hogy vannak, akik a régi rendszerek hívei, és vannak, akik az újaké.

Azt gondolom, hogy a fiatalok Szerbiában ma alapvetően Európa-orientáltak, de nem eléggé toleránsak. Nagyon lenézik, és nem érzik át az idősebb generáció nosztalgiázását a régi rendszerek felé, de azt hiszem, ebben segíteni fog az, hogy a világválságból úgy fogunk kikeveredni, hogy az egész világ egy picit higgadtabban a szociális kérdések felé fog fordulni, és ennek az árát érezni fogja az intézkedésekben minden ország és minden pártállam. Talán azt is megkockáztathatom, hogy egy icipicit visszarendeződik a kapitalizmus a szocializmus, a szocialista intézkedések felé, és ez talán majd segít a fiataloknak abban, hogy felfogják, nincsenek tiszta rendszerek, hanem kizárólag vegyes társadalmi rendszerek vannak.

– Mennyiben lehetnek a társadalmi rendszerek általános megítélésűek, beszélgetünk-e például legjobb, legemberibb és hasonló jelzőkkel felruházott eszmerendszerekről, illetve ennek ellentétéről?

– A legjobb mindig az, amit az ember elfogad. Nem lehet igazán standardizálni, nem lehet receptben leírni, nem lehet általánosítani. Valamikor, amikor megszabadultunk a proletár diktatúra elméletétől, humánközpontú szocializmust szerettünk volna. Most a kapitalizmusról mondjuk azt, hogy kegyetlen, és emberszabásúbbat, liberálisabbat akarunk. Mindenki a humánusságot emlegeti, de közben a profitorientáltság meg a sok-sok érdekérvényesítés mellett tulajdonképpen éppen az embert, az emberségünket veszítjük el. Attól tartok, hogy az emberiségnek vissza kell térnie önmagához, autentikusnak kell lennie, hogy megtalálhassa a társadalom jobbá tételének a módját. Ha nem lenne ennyi gyűlölet a társadalomban, ezeket a gondokat, a kríziseket sokkal gyorsabban le tudnánk győzni. Az emberek az elhatárolódás, az elszigetelődés, a gettósodás miatt nem találják az útjukat. Minden térségnek, régiónak az ott élő emberek érdekeit kell összefognia úgy, hogy közben éreznie kell azoknak a mentalitását és egyéb jellemvonásait. A mi régiónknak nem történelme a kommunizmus, nem tartoznak hozzá a múltjához a társadalmi visszásságok, sem a háborús életmód, ezen a területen a történelem nagyon távolságtartóan termelt, alkotott, különböző kultúrák találkozásával fejlődött. Éppen ezért az egész régiót egyáltalán nem tartom negatív társadalmi közegnek.

– Még akkor sem, ha egyes vélekedések szerint az elmúlt időszakban egyre inkább teret nyertek a radikalizálódás különféle momentumai?

– Kérdezzük meg, hogy ezek a radikalizálódások ki szerint tekintendők radikalizálódásoknak. Ha nekem nem tetszik, akkor radikális? És ha a másik embernek az tetszik, az felel meg? Akkor neki nem radikális. Neki az a radikális, ha elhatárolódik valamiféle újdonságtól, amitől fél, mert ő a régiben szeretné magát jól érezni. Ezek szociálpszichológiailag természetesnek tekinthető tényezők. Szociológiailag meg lehet magyarázni a pozitív és a negatív sugallatokat is. Ezeket a dolgokat állandóan méricskélni kell. Mi, kis emberek, mindig részt veszünk ebben a véleményünkkel, az álláspontunkkal, és akármilyen kicsik is vagyunk, mi alkotjuk azt a tömeget, ami kiépíti a változásokat, legyen szó akár demokratikus, akár radikális változásokról.

Bevallom, bennem is megjelenik olykor a nosztalgia annak kapcsán, hogy a fiatalságom idején Afrikától Amerikáig, Európától Ázsiáig utazhattunk. Sőt, gyakran bosszankodom amiatt az elvesztegetett húsz év miatt, amit a háborús időszak vett el az életemből, és amiért már senki nem fog tudni kárpótolni. De szerencsére mára már olyan helyzetbe kerültünk, hogy maholnap megnyílnak a határok, és remélem, nagyon sok fiatal fog vízum nélkül külföldre utazni, ugyanis az így szerzett tapasztalatok nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy mindezeket a momentumokat fölfedezzük a világban. Fontos, hogy legyenek alternatíváink, hogy tudjunk dönteni.

– A fiatalok kapcsán érdekesség, hogy egy Romániában, a komminizmus iránti egyre növekvő nosztalgia kapcsán készült felmérés egyik sarkalatos pontja éppen az, hogy a fiataloknak is egy igen jelentős százaléka vágyik a kommunizmusba, holott arról nyilvánvalóan nincs egyéni tapasztalata. Mivel magyarázható mindez?

– A fiatalok esetében arról van szó, hogy nekik nincs jövőképük. Válságos, esélytelen társadalomban nincs jövőképük, és olyankor mindig valami újra, valami ismeretlenre vágynak. Nincs ötletük, nincs alternatívájuk, nincs kiforrott stratégiájuk az élethez – munkalehetőséghez, családalapításhoz, jövőhöz. A többség azt sem tudja, hogy egyáltalán itthon vagy külföldön képzeli-e el a jövőjét. Ezek a kérdések állandóan ott motoszkálnak a fiatalok fejében, ezért hajlamosak elhitetni önmagukkal azt, hogy a múltba vágynak, aminek a negatívumait, a visszásságait nem ismerik. De mindez tulajdonképpen egyértelműen a jövőkeresésről szól.

– Nemrég nálunk, Szerbiában is bejelentették a kommunista párt újraszerveződését. Egy ilyen, sok szempontból bizonytalan lábakon álló társadalomban véleménye szerint mekkora népszerűséget érhet/érhetne el egy ilyen szerveződés?

– Amikor láttam a Tito-unoka beszédét, rögtön arra gondoltam, hogy milyen remek marketingfogás: Titónak van egy unokája, aki jóképű, aki igyekszik az előde imázsát fenntartani... De ennyi. Jelen pillanatban, úgy vélem, képtelenség az, hogy ez a kezdeményezés igazán meghatározó politikai tényezővé nőhesse ki magát. Nincs nekik semmiféle gazdasági programjuk, semmiféle szociális programjuk, semmiféle befolyásuk, és még sorolhatnánk. Képzeljük csak el, annak idején Miloševićnek mi mindent meg kellett tennie azért, hogy hatalomra juthasson! Ez a kicsiny, főként idősekből álló csoport, amely jó esetben még magához édesget valamennyi fiatalt, akiknek – mint mondtam – nincs jövőképük, nem tud számottevő erőt jelenteni a politikai színtéren. Ma világmozgalom van, európai szociáldemokrácia van, így, aki nem errefelé halad, annak nem sok esélye van a politikában.