Desiré Central Station 2009 – WEST
A túl sok sem volt elég
„Örülök, hogy megérkeztél, és hogy mehetünk tovább…” – röviden ezekkel a szavakkal indította (további) útjára a központi állomásra érkező Desiré villamost Urbán András, a fesztivál igazgatója. „Köszönöm szépen, jöjjenek máskor is” – így búcsúzott a kilencvenkét éves színházbarát Tikvicki úr – aki a fesztivál minden előadását megnézte – az utolsó előadás végén a színészektől. Sokan vártuk bizakodva ezt a színházi fesztivált, és most, hogy vége lett, még többen várjuk a következőt. Tényleg, nagy dolog történt azzal, hogy megtörtént! Az ellenlábasok sem mondhatnak mást, mivel mindegyik előadás teltházas volt, a nézők pedig vastapssal díjazták a produkciókat. Hogy így sikerült elsőre, az elsősorban a kis létszámú, de lelkes, keményen dolgozó Desiré-stáb érdeme. Antal László (ipar)művészi munkája határozta meg a fesztivál vizuális arculatát – az óriásplakátoktól kezdve, a tetszetős és információdús (háromnyelvű) programfüzeten át egészen az ultranépszerű kitűzőkig. Mindenki más is kitett magáért, az is, akinek a munkája kevésbe látványos. A műszakitól a közönségszervezőkig.
Nyolc nap alatt tizenöt előadás volt látható négy helyszínen. Ibsen Nórájával kezdődött a fesztivál, Haris Pašović rendezésében, amit a szarajevói East West Theatre Company vitt színre. A rendező a szabadságérzést és az individualitást boncolgatta egy mai újgazdag, fiatal pár életképein keresztül. A színészek meggyőző erővel játszottak. Szórakoztattak, elgondolkodtattak, könnyet csaltak a szemekbe.
Másnap már két előadás szerepelt a programon. A Jadran színpadán a szombathelyi Weöres Sándor Színház mutatkozott be Victor Hugo A nevető ember című drámájával. Jeles András rendező egy lassú, sötét hangulatú, kissé szürreális világot varázsolt elénk, amelyben Gwynplaine – a nevető ember – hányatott életét kísérhetjük végig. A szereposztás kiváló volt, nem érződött, hogy egytől-egyig fiatal színésznövendékek vannak a színpadon. Ezután következett Frenák Pál, a Budapest és Párizs között ingázó ismert koreográfus InTimE című táncelőadása. A színpadon csak egy tűzpiros dívány volt. Rajta és körülötte mozgó testek meséltek magányról, vágyról, erőszakról és beteljesülésről.
.jpg)
A harmadik napon két magyarországi táncelőadás volt programon. Először a Kosztolányi Dezső Színház közönsége számára jól ismert Tünet Együttes többször is díjazott Karc című darabját élvezhette a közönség. Szabad ötletek színészekre és táncosokra. Humor, filozófia, táncművészet. Este a BL elnevezésű performance került terítékre, ahol a két alkotó, Ladányi Andrea, Magyarország egyik vezető táncos-koreográfusa és Borlai Gergő, Magyarország zenei élvonalához tartozó dobosa nem akart semmit mondani, csak mutatni. Amit láthattunk, az zseniális volt! A test és a dobok, a ritmus és a tánc hatottak oda-vissza, egymásra és a nagyérdeműre.
A negyedik napon volt számomra a legjobb párosítás. A belgrádi Bitef Színház Woyzeck Hinkemann-ügy, Ana Tomović rendezésében, és a budapestiSzputnyik Hajózási Társaság – Modern Színház- és Viselkedéskutató Intézet-Labor Bérháztörténetek 0.1, Bodó Viktor rendezésében. Párhuzamba nem igazán állítható a két előadás, hiszen az első két klasszikus német színműn alapuló rendezői-dramaturgiai kísérlet, amely a mai, háború utáni Szerbiában kallódó sérült férfilét problematikáját vizsgálja, míg a második egy budapesti bérház lakói és vendégei élethelyzeteit felhasználva próbál keresztmetszetet adni a nagyvárositársadalomról. Mégis jó volt látni és érezni: a két ország, a két főváros egy-egy színtársulata hogyan reflektál a többnyire szőnyeg alá söpört problémákra. Mindkét előadást élveztem – az egyiket jobban –, mert őszinték voltak magukhoz, és persze hozzánk is.
A következő napon a horvátországi Gorica SzínpadBernard-Marie Koltès (Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés c. műve alapján) Részeg tárgyalás c. drámáját mutatták be, neves horvát színészeket felvonultatva. Számomra mégis csalódást okozott ez az előadás – éppen a szereposztás miatt. A főszerepet játszó ifjú titán, markáns megjelenése ellenére, gyengét alakított. A többiek jó játéka sajnos nem tudta eléggé ellensúlyozni Raszkolnyikov hamisságát.
Pénteken újabb horvát csapat érkezett Szabadkára, az Árnyékvetők/Bacači sjenki, akik Boris Bakal vezetésével két projektet hoztak, Franz Kafka A per c. műve alapján inspirált Város-trilógia első és második részét. Az első a Kikapcsolódás a történelemből, a második az Ex-Pozíció. Mindkét előadáson, amelyek inkább egyfajta kísérletre hasonlítottak, nagyon korlátozott számú néző/résztvevő tudott ott lenni, a sajátos koncepció miatt. A Kikapcsolódás a történelemből úgy nézett ki, hogy egyenként bevezettek bennünket egy előre berendezett, halvány fényben úszó, tábori kórházra emlékeztető térbe, ahol ágyba tettek bennünket, betakartak, és jó pihenést kívántak. A háttérben gyermekricsaj hangjai keveredtek morajló különös hangokkal és kivehetetlen beszéddel. Majd egy idő után fülhallgatót is kaptunk, amin keresztül egy-egy élettörténetet hallgathattunk végig, ha el nem aludtunk közben. Másfél órás barangolás után, gondolatok és álomképek között, tényleg pihentebbnek éreztem magam, de nem igazán tudtam felidézni a történteket. Másnap az Ex-Pozíció hasonlóan mese/álomszerű élmény volt, ám most ébren és aktívan kellett részt vennie annak, aki bejutott. Különböző szobákban különböző történetbe lehetett belepottyanni. Bekötött szemmel, nyitottan, bízva a színészekben – egyedülálló élmény volt ez. Jómagam egy spanyol hölgy pályaválasztási bonyodalmait élhettem át, majd végül az utcán találtam magam, barcelonai útra készen, egy kofferon ülve. A pénteki napon egy színdarab is volt, a Stipi Nemzeti Színház (Macedónia) Vasil Iljoski Szökevény c. drámáját Dejan Projkovszki rendezésében mutatta be. A hazájában minden díjat besöprő előadást akkor lehetett igazán élvezni, ha bele tudtuk élni magunkat egy a miénknél balkánibb térbe és történetbe.
Az utolsó előtti napon az emberi vér is szerepet kapott, és nem folyt hiába. A bolgár Ivo Dimcsev Som Faves címmel mutatta be nagyon is személyes szólóelőadását, amelyben a mozgás, az ének erősítette a kíméletlen színészi jelenlétet. Mellbevágóan nyíltan beszélt dolgokról, személyekről, művészetről, önmagáról. Majd végül zsilettel apró vágásokat tett szemöldöke végein, és a lassan, vékonyan kicsorduló vér körülzárta szomorú arcát. A ljubljanai Via Negativa társulat enyhén szólva merész előadásai hagyták a legerőteljesebb nyomot bennem, és gondolom, még sokakban. Bojan Jablanovec vezetésével a társulat előadásai a színház és a performance házasításából épülnek fel. A néző és az előadó közötti dinamikus párbeszéd a fontos, ahol lehetőség nyílik a reakciókra és az ellenreakciókra is. Az előadó és néző viszonyában nem az esztétikumot, hanem a kommunikáció lehetőségét tartják elsődlegesnek. Hétéves fennállásuk során a hét főbűnt vizsgálták, és ebből táplálkozva műhelymunkákon hozták létre az előadásaikat.
Szombaton a Pénz, vér és szerelem címen futó, három performance-ból álló előadást láthattuk, amit a Via Negativa kizárólag a Desiré Central Station fesztiválra állított össze. A cím mögött valójában három kérdés húzódott meg, amelyet a Via Negativa intézett a közönségéhez: Hajlandóak-e annyit fizetni, amennyit mi megérdemlünk? Ha valami újra és eredetire vágynak, akkor miért vért akarnak látni? Mi mindent kell megtennünk azért, hogy szeressenek bennünket? Mindhárom darab csontig hatóan, őszintén vizsgálta az adott kérdést. Az elsőben a színész szétosztotta a gázsiját a nézők között, majd néhány pénzről szóló anekdota után visszakapta a kiosztott pénzét, sőt, egyesek még külön is díjazták a félreérthetetlen és nyílt hozzáállást a témához. A második kérdés körbejárása utánelőkerült a kés, majd néhány vércsepp is. A harmadik kérdés a teljes odaadásról szólt, teljesen mezítelenül, odaadóan. Az utolsó napon elsőként Pintér Béla és Társulata Gyévuska című, énekes/énekelt darabját adta elő. A cselekmény a második világháború ideje alatt játszódik, ennek az időnek a slágereit felhasználva készült. Szereplői tisztek, honvédek, hozzátartozóik és munkaszolgálatosok, mégsem a háborúról szól az előadás. Humorral, de vicc nélkül szól feketén-fehéren, egy kissé emelten a szerelemről, a kiszolgáltatottságról, a gyűlöletről és az élni akarásról. Leegyszerűsített, színtelen díszlet és jelmezek, kiváló rendezés és színjáték. Záró előadásként ismét egy Via Negativa-produkciót láthattunk, Out címmel. Ez a mű a kevélységet veszi górcső alá: miként működik az emberi büszkeség színházi helyzetben, vagyis a nézők és előadók kapcsolatán keresztül. A színészek észbontó dolgokat tettek, hogy elvegyék a kedvünket az előadástól és távozásra késztessenek: vetkőztek, ordítoztak, beszóltak, kutyákká változtak, és addig labdáztak oda-vissza velünk, a nézőkkel, míg valaki, aki már nem bírta tovább, egyszerűen kiszökött a teremből a labdával. Ez a pillanat már közel két óra kísérletezés után következett be, mégis csak két ember hagyta el a nézőteret. Ekkor felsorakoztak az előadók, és nagyon szépen megköszönték nekünk, nézőknek a figyelmet, a szeretetet és azt az igényességet, amit nem tudtak kielégíteni. Az igényes nézőnek a túl sok sem elég!
Fotó: Molnár Edvárd
Olvass interjút Urbán Andrással!
