Az igazi dzsessz ünnepe

A szerb egyházfő halála miatt első nap a program kezdete eltolódott négy órával, és csak két koncert lett megtartva három helyett. Így először történt, hogy nem egy hazai zenekar nyitotta meg a fesztivált. Csütörtökön 00:05 perckor a New York Voices and Trio várta a közönséget. Összhangjuk és egyedi hangzásuk miatt a világnevek – Lambert, Hendricks and Ross, Singers Unlimited, Manhattan Transfer és Take 6 – mellé sorolják őket. Autentikus hangzásuk a dzsessz, brazil zene, R&B, klasszikus és popzene keverékéből származik. A kvartett 1987-ben létesült Darmon Meader, Peter Eldridge, Capriece Fox ás Sara Krieger együttműködésével. Az idő folyamán Sara Krieger távozott az összeállításból, és több mint hatvan próbálkozó közül Lauren Kinhan-t választották negyedik tagnak. Pályájuk során volt alkalmuk együttműködni több nevesebb dzsesszművésszel, akik közé tartoznak Ray Brown, Bobby McFerrin, Paquito D’Rivera és Diana Krall, akinek az újvidéki dzsesszfesztivál ideje alatt volt koncertje fővárosunkban. A kései kezdés miatt félig üres teremben is sikerült a közönséget maguk mellé állítani. Nem érdemes hibát keresni, a precízség alapvető eleme minden fellépésüknek. A végére elhangzott a talán legismertebb és egyben legmisztikusabb daluk is, a World Keeps You Waiting.

A szünetben egy elég nagy hiánnyal szembesültünk, nevezetesen, hogy a helyszínen semmiféle italt nem árultak. Megértem a szigorítást, hiszen a koncerteket csöndben kell végigülni, de így a fesztiválmegnevezés némileg erejét vesztette.

(Charlie Hunter Duo)

Charlie Hunter Duo & Guests fejezte az első nap programját. Charlie amerikai gitáros, zeneszerző, akinek a 90-es években sikerült felhívni magára a közönség figyelmét. Ismertsége többek között abból ered, hogy hét- és nyolchúros gitárjain egymaga játssza a basszus-, ritmus- és szólógitár szerepét is.Középiskolás korában a zseniális Joe Satriani-hoz járt zeneórákra, majd tizennyolc évesen Párizsba költözött. Visszatérve a Disposable Heroes of Hiphoprisy rapegyüttes tagja lett, akikkel 1992-ben a U2 előegyütteseként felléptek a Zoo TV-turnén. Karrierje során sok ismert dzsesszzenésszel készített albumokat. Legújabb, Gentlemen, I Neglected To Inform You You Will Not Be Getting Paid címet viselő lemeze felvételei során megismerte a mostani duó második tagját, Eric Kalbot. Leginkább legfrissebb dalaikat játszották, Charlie gyakori beszólogatása mellett. Látszott, hogy élvezi a koncertet. Hangzásuk inkább a rock zenei irányzatot támogatja, mint a dzsesszt, de fellépésükön három hazai fúvós is részt vett “Guests” néven, akikkel ezt sikerült ellensúlyozni. A három fúvós közül Ivan Ilić tűnt ki a legjobban finom, nem erőltetett improvizációival. Pillanatnyilag Kanadában zenepedagógiával foglalkozik, míg Belgrádban az RTS Big Band vezetője mint dirigens, zeneszerző és szólista.

(Djabe)

Csütörtökön este nyolckor megkezdődött a második nap programja még egy fellépő részvételével. Az estet egy magyar összeállítás, a Djabe indította. Fellépésük nagyon színes volt zenei stílusok és hangszerek terén. Hangzásuk keveréke Spyro Gyra-nak, Dave Grusinnak, illetve Pink Floyd hosszú orgonaakkordjainak, hegedűvel és énekkel. Banai Szilárd tavaly az év magyar dobosának lett választva, aminek igyekezett is megfelelni. A végén előadott Barnabás Tamás basszusszólója és az indonéz hangszereken játszott szám elnyerte a közönség tetszését.

Kis szünet után Herb Geller & Roberto Magris European Quintet következett. Herb Geller 80 éves altszaxofonos, amellett játszik még szopránszaxofonon, fuvolán, klarinéton és zongorán. A big bandekkel és különböző stúdiózenekarokkal való munkájának köszönhetően a nyugati oldal vezető figurái közé sorolják az 50-es évek végétől. A dalok válogatása alig utalt a nagy nevekre, akikkel együtt dolgozott élete során. Cole Porter, Benny Carter, Charlie Parker és mások kompozícióit élvezhette a közönség, amint elhagyták Herb Geller hangszerét. A koncert felén a kvartetthez csatlakozott Denis Razz Razumović, szintén altszaxofonon, hangjával új mélységet adva a zenének. Szabadon kijelenthetem, hogy ez volt az egyik legjobb koncert a fesztiválon.

(Herb Geller & Roberto Magris European Quintet)

A túlzsúfolt programban következőnek Zdenka Kovačiček és trió lépett fel. Zdenka egész életét a színpadnak szentelte. Már ötéves korában kezdett színészkedni és énekelni, aminek eredményeként tizenhárom évesen tiniszenzáció lett a Duo Hani együttesben. Rockkarrierje során együttműködött a Nirvana trióval is, majd a 80-as évek végén kezdett érdeklődni a dzsessz iránt. Kiadva két albumot Happy Jazz 1 & 2 címen, a legismertebb dzsesszklubokban lépett fel Európában. A fesztiválon ismert dzsesszdarabokat mutatott be sajátos hangzással, többek között a Shadow of Your Smile-t, Summertime-t, Our Love Is Here To Stay-t stb. A trióból meg kell említenünk még a dobost, Ratko Divljakot, aki az utóbbi 25 évben aktívan fellépett a legismertebb dzsesszfesztiválokon a világban. A Time együttes volt tagja, és több mint 30 kiadott albumon áll a neve.

A félig üres teremben egy hosszabb szünet után megjelent a Soul Activation with Rok Golob. Együttműködésük akkor kezdődött, amikor három éve Rok Golob felfigyelt a Firm Soundation együttesre a House of Blues-ban Los Angelesben. Meg volt lepve, amikor David Clark (gitáros) felajánlotta neki, hogy legyen a producerük. 2009-ben az RTV Slovenija Big Bandjével összevegyítve egy igen érdekes formáció született, és a Soul Activation elkezdte sikeres utazását a világban. Fellépésükkel a kései órákban is sikerült táncra és tapsra bírni a közönséget. Energikus hangzásuk klasszikus gospeltémákkal, -koreográfiával és -öltözékkel igazi templomi hangulatot teremtett. A gospel mellett funk, elektro, fusion és még hiphop témákkal is előhozakodtak.

(Soul Activation)

Akik még mindig több zenére vágytak, azok számára nyitva volt a Trema nevezetű klub a színház emeletén, ahol minden este jam session várta a vendégeket, különféle érdekes formációkkal.

Matúš Jakabčić kezdte meg a péntek esti programot a Cz-Sk Big Band-el. Először 2004-ben léptek fel egy csehszlovák dzsesszfesztiválon Prerovában. A fesztivál szervezője kérte meg Matúšt, hogy állítson össze egy big bandet egyaránt cseh és szlovák tagokból. Fellépésük sikeres vol,t és ebből született az ötlet, hogy együttesen folytassák munkájukat. Az est folyamán főleg Matúš szerzeményeit mutatták be, melyeket atonális kezdet jellemzett, majd az irritáló, káoszba forduló zenéből a kompozíció végére finom dallamok szűrődtek ki. Miután egyenként kezdtek el szólózni, kicsit megijedtem, hogy majd mind a tizenhat tagot végig kell hallgatni, de szerencsére tévedtem. Az utolsó harmincperces kompozíció és a rövid szünet után lassan eljött a második koncert is, amire a közönség annyira várt.

Már a megtelt nézőtér és a szüntelen taps is arra utalt, hogy ez valami különleges lesz. Az összeállítás: McCoy Tyner – zongora, Gary Bartz – szaxofon, Gerald Cannon – basszus és Eric Kamau Gravatt – dobok. McCoy Tyner játéka blueson alapszik, olyan egyedivé formálva, amit mindenki ismer az improvizált zene világában. Az 50-es évek elején lett populáris, John Coltrain-nel való együttműködésének köszönhetően. 1960-ban csatlakozott Coltrain My Favorite Things albumának vételezéséhez, majd pedig a The John Coltrain Quartethez is. Közel nyolcvan album lett kiadva a neve alatt, 4 Grammy-díjjal, Jazz Masters-díjjal, amit 2002-ben kapott. A kvartett tagjai láthatóan feszültség nélkül kezdtek neki a koncertnek, nem erőltetett, inkább finom és megfontolt improvizációkkal. Pontos ritmusszekció, kompakt zenei hangkép,... le se lehet írni, hogy milyen jó volt hallgatni a nagy McCoy-t. Többperces állva tapsolásra és ovációra volt szükség ahhoz, hogy még egyszer a színpadra lépjenek, és megmutassák, milyen is az az igazi DZSESSZ. Mint ahogy azt a konferanszié, Vitomir Simurdić a kezdetnél elmondta: „ez egy olyan koncert lesz, amiről úgy fognak mesélni: én ott voltam…”. Igaza lett! Nem is csoda, hogy fellépése után a közönség nagy része elégedetten hazament, nem várva meg a nap harmadik koncertjét.

(Cz-Sk Big Band)

Nehéz feladat várt az izraeli Yuval Ron and Residents Of The Future zenekarra. Egyrészt McCoy után bárkinek nehéz dolga van, másrészt zenéjük nemhogy a klasszikus dzsesszel, de még a modern dzsesszel sem igazán rokonszenvez. A mindössze húsz év körüli zenészek első lemezükről játszottak dalokat, amit én inkább progresszív rocknak mondanék, dzsesszes elemekkel és mindenféle futurisztikus zajokkal. Mindenesetre az dicséretes, hogy már most ilyen sokra vitték. Más körülmények között talán sokkal jobban tetszettek volna, így azonban marad a felejthető kategória.

Változatosság terén eddig sem fogták vissza magukat a szervezők, így már meg sem lepődtem azon, hogy egy zongoravirtuózzal, egy relatív ismeretlen négyessel, illetve egy nagyzenekarral kívánnak minket szórakoztatni – mindezt egy szombat estébe sűrítve.

„Szigorúan tilos bármilyen képet, hang- vagy videofelvételt készíteni a soron következő előadásról” – harsogta a hangosbemondó. Lehet, hogy egy kicsit rosszmájú vagyok, de az ilyet mindig a fellépő(k) egójának tudom be. Egy karrierje csúcsán lévő emberről pedig ez könnyen elképzelhető. Brad Mehldau a 90-es évek óta foglalkozik zenéléssel, és gyűjtögeti a rangos elismeréseket. Legnagyobb sikereit trióban érte el, ide azonban egyedül érkezett. Egy gyors meghajlás, és máris a zongora bűvöletébe merül. Programját leginkább modern rock- és popdalok feldolgozása tette ki. Volt itt Smells Like Teen Spirit a Nirvanától, Teardrop a Massive Attacktől, de a Verve Bitter Sweet Simphony című pophimnusza is felcsendült, persze szinte a felismerhetetlenségig átdolgozva. Így születik egy viszonylag egyszerű slágerből egy komoly zongoramű. A publikum kétszer tapsolta vissza, így a ráadásban még a Radiohead Exit Musicja is kiszabadult a zongorából.

Bár Brad Mehldau számított a szombat este sztárjának, azért a nézőszámot tekintve leszögezhetjük, hogy a nagy öregnek, McCoy Tynernak még mindig nagyobb a „respektje”, és ez így is van rendjén.

Az est folytatásaként az ukrán „New Centropezn“ Jazz Quartetet hallhattuk, akik azonban inkább az átvezető zenekar szerepét töltötték be. Zenéjük a dzsessz- és filmzene fúziója, szláv népzenei motívumok pecsétjeivel. A szaxofonos Andrej Mančev feladata volt a közönséggel való kommunikálás, ami az ukrán és angol szavak erőteljes keverése miatt elég viccesre sikerült. Habár zenei diplomáját már 1988-ban megszerezte, állandó mosolygásával leginkább egy tipikus diáknak tűnt. Fellépésük már csak azért is furcsa volt, mert utána mind a négyen felléptek a soron következő Big Bandben is.

A fesztivál zárójaként egy igazi nagy parádét tartogattak a szervezők. A nevével is sokatmondó East West European Jazz Orchester TWINS 2010 Dortmund – Rostow, egy 2008-ban alakult nemzetközi zenekar, amiben három testvérváros, Dortmund, Rostow és Újvidék (hogy ezt miért hagyták ki a névből?) zenészei vesznek részt. A zenekarvezető Uwe Plath leginkább egy rockerre hasonlított, de ez nem sokáig foglalkoztatott, mert hamarosan a színpadra lépett Dian Pratiwi. A Jakartában született, de Balin élő hölgynek apró termete ellenére hatalmas hangja van. Már azzal megelégedtem volna, ha egész este csak őt kell hallgatnom, de aztán, mint egy király, tapsvihar közepette bevonult Dennis Rowland. Szépen megvárta, míg síri csönd lesz a teremben, nagyon komolyan szétnézett, majd egy váratlan nevetéssel jelezte, hogy jókedvből nem lesz hiány. A detroiti születésű énekes hét éven keresztül turnézott a legendás Count Basie Orchestrával, és együtt dolgozott Ella Fitzgeralddal, Frank Sinatrával, hogy csak a legnevesebbeket említsük. Idővel a filmezést is kipróbálta, játszott többek között a Chicago musicalben is. Egy igazi showman. Ha valami folytán a hangszerek elnémultak volna, ő akkor is elszórakoztatta volna a közönséget. Szerencsére ez nem történt meg, ehelyett vissza lettünk varázsolva a 60-as évekbe, akár egy mesében. A zenészek felváltva versenyeztek szólóikkal, dobosok váltogatták egymást, Rowland pedig hangjával tette teljessé az előadást. A meglepetések azonban még mindig nem értek véget, ugyanis a színpadra szólított egy mindössze tizenhat éves orosz lányt is énekelni (majd még egy lányt), úgyhogy a végére a közönség már azt sem tudta, hogy kire figyeljen.

Ennél méltóbb és bombasztikusabb lezárása aligha lehetett volna a 2009-es dzsesszfesztiválnak. Mosollyal arcunkon, az élmények hatása alatt ballagtunk hazafelé. Mennyi is van még hátra a következőig, 365 nap? (Fotó: Berkes Miklós)