„Volt gyerek, akit a szemeteskukából szedtem ki”

SZŰZANYA ÓVÓ TEKINTETÉBEN (DÉVA)

Másnap kora reggel a kolostor harangja ébresztett. Gyerekzsivaj szűrődött be az udvarról, itt korán indul az élet. Az ebédlőben a „kicsik”, a három és hat év közötti kisgyerekek reggeliztek. A „nagyok” frissebbek voltak, már az iskolába tartanak. Vaj, felvágott, tea és tej, a felnőtteknek kávé, minket egy kupica pálinka köszönt, minden asztalon virág, a kicsik oda-oda pillantanak az idegenek asztalához. Dalocska hangzik, egyszerű imádság, és lassan, nyugodtan enni kezdenek.

A reggelinél Korda Róbert, a dévai árvaház igazgatója beszélt a helyi életről.

– Megszokott napirend szerint élnek a gyerekek, de nincs igazán nagy szigor. Másfél évestől tizennyolc évesig minden korosztály él itt együtt, fontos a vallásos neveltetés, a nagyobbak reggel a miséken kezdenek – meséli, majd sietve feláll, és elindul a lakásotthonok paneltömbjei felé. Ma nehéz nap lesz, hírt kaptak néhány kallódó kisgyerekről, akik a szüleik nélkül, egy omladozó garázsban húzzák meg magukat a közeli város lakótelepén.

A kolostorban rendezték be az iskolát, csábítanak a színes ablakdíszek, a mély zümmögés és a bentről áradó meleg fény. A fehér, vaskos lépcsőforduló kis szentélyében a Szűzanya szobra tekint óvón a folyosón futkosókra, szelíd tekintete jól megfér a falakon guruló nevetéssel. Nyoma sincs az amerikai árvaházi gyerekfilmek szürke hangulatának, gonosz nevelőknek, éhező, kiszolgáltatott gyerekeknek. Éles csengőhang szakítja félbe elmélkedéseimet, csaknem felborít egy kölyökcsapat, akik az udvarra sietnek. Látva elképedésemet lefékeznek, és hangos csókolommal tűzdelt bocsánatkérések után szapora léptekkel elpályáznak a kijárat felé. A folyosón sétálgatva be-bekukkantok egy-egy tanterembe, szeleburdi, de meleg összevisszaság fogad, rengeteg kép és dísz, színes papírok, gyerekholmik és kopott padocskák. Zsombor tágra nyílt tekintettel bámul a kamerába, tanul most is. Ő a korosztályos matematikaverseny első helyezettje az országban. Hatalmas kék szemében nyoma sincs az alkoholista, keserű szülőknek, az átéhezett napoknak, csak szelíd, nyugodt érdeklődést látni benne.

A lakásotthonok erkélyein, feszes zsinegeken lógnak a színes ruhák, dolog az van, be sem kell menni hozzá, hogy lássuk. Húsz lakást sikerült megvásárolniuk adományokból Déván, ezekben az otthonokban élnek a gyerekek. Tíz gyerek jut egy nevelőre vagy egy párra, kinek-kinek hogy alakul az élete. Zsóka nevelőnő igazi tűzrőlpattant menyecske, vörös hajánál csak a tekintete lobogóbb, ahogy arról mesél, hogyan került Böjte atyához; közben kávét főz, orrot töröl, a szétdobált játékokat szedi össze.

– Kolozsvárról tartottam hazafelé, amikor Dévához közeledve egy nő mesélni kezdett az itteni árvaházról, meg arról a papról, akinek csodájára járnak a székelyek, mert befogadja a magyar ajkú árvákat, ételt, szállást ad nekik, és taníttatja őket. Gondoltam, ezt a papot meg kell néznem magamnak, hittem is, nem is, amit a vonaton hallottam. Így Déván leszálltam, és besétáltam a templomba, ahol a nagy hírű atya épp a híveit fogadta. Beszélgetni kezdtünk, és én hat hónapig maradtam. Mikor a szüleim megtudták, hogy bár felvettek az egyetemre, mégse fogok odamenni, volt ramazuri otthon. Most tizenegy fiút nevelek, azóta a szüleim is elfogadták, hogy ezt választottam, sőt büszkék. És nagyon szeretik a gyerekeimet.

– Gyerekeid?

– Igen, nekem ők a gyerekeim. Nem tudom megmagyarázni az érzést, de olyanok, mintha azok lennének. Ez jól megfér azzal a szellemiséggel, amit Csaba testvér teremtett meg. A gyerekeknek nem mi vagyunk a szülei, mi csak neveljük őket. Fontos, hogy legyen kapcsolatuk a gyökereikkel, mert csak így válhatnak erős, magabiztos felnőttekké.

– Ti kezdeményezitek, hogy tartsák a kapcsolatot a szüleikkel?

– Hogyne, mindenkit elvihet az édesanyja vagy az édesapja, amikor csak akarja, mi nem vesszük el a gyereket a szülőktől. Gyakran maguk a szülők könyörögnek, hogy hozzuk ide a gyerekeiket, mert nem tudják őket ellátni. Itt tanulhatnak, és megkapnak mindent, ami ahhoz kell, hogy egészségesen fejlődjenek. Meg aztán, ha látják az otthoni életet, jobban becsülik, amit itt kapnak. Az erdélyiek nem rossz emberek, csak nehéz az életük. Mi pedig nem azt fogadtuk meg, hogy ítélkezünk, hanem azt, hogy embert faragunk a gyerekekből.

– Honnan, milyen körülmények közül jönnek hozzátok a kicsik?

– El sem hinnéd, gyakran a legelképesztőbb módon élnek családok. Van egy fiam, Petike, akivel épp ma megyek orvoshoz. Őt egy rothadó pincéből hozta el Csaba testvér, penészes volt még a kis gatyája is. Pszichiáterhez járunk, mert nem tud beilleszkedni. Nem mintha rossz gyerek volna, csak nehezen szokja meg, hogy itt nincs verés, van viszont ennivaló, és ezért még meg sem kell küzdeni.

– Együttműködnek a hatóságok, mint például az egészségügy?

– Természetesen, nagyon jó viszonyt sikerült kialakítani a hatóságokkal. Korábban sokat razziáztak a rendőrök az állomásokon, lerobbant lakásokban, és bevitték az egyedül kallódó gyerekeket. Mára olyan a viszony, hogy nekünk szólnak, ha magyar ajkú kisgyereket találnak, és havonta jár ki hozzánk orvos, aki megvizsgál minden gyereket.

– Petikét te viszed...

– Igen, ő speciális eset, csakúgy mint én – nevet fel hangosan, majd értetlenségemet látva elmeséli első találkozását az orvossal:

– Amikor megvizsgálta Petikét, adott két receptet. Mind a kettőre ugyanazt a nyugtatót írta fel, csak az egyiket nekem. Azt hitte, hogy Petike tőlem örökölte a heves természetét. Nagyot nézett, mikor nagy nehezen elmagyaráztam, hogy én csak a nevelőanyja vagyok. Eleinte keveset beszéltem románul, egyébként is volt mit tanulnom. Egyszer olyan laskát gyúrtam, hogy ketten tudtuk csak kinyújtani, aztán kigyomláltam a gyom közül a paprikát. Fel kellett nekem is nőnöm, ahogy a gyerekeim is felnőttek időközben, már két egyetemistám van az első csapatból, Kolozsvárra járnak. Fáj, amikor elmennek, de valójában sosem szakadnak el innen, tőlem, az alapítványtól. Ide mindig jöhetnek, és jönnek is.

– És a te egyetemi tanulmányaid?

– Időközben lediplomáztam. Sokat segítettek a gyerekek, volt, hogy együtt tanultam a nagyobbakkal, és a férjem is segített. Vagy nem mondtam? Tízgyerekes anyaként férjhez mentem! – kacagja el magát, és elviharzik. Petike várja őt.

Nehezen tudom megérteni, hogyan fér meg egymás mellett ez a derűs életszemlélet, a rengeteg munka és a sok szenvedés, amit a gyerekek megélnek odahaza. Úgy tűnik, nem kerítenek nagy feneket a dolognak, se látvány, se csinnadratta. Mindenkit befogadnak, akinek segítségre van szüksége, és bárki jöhet dolgozni. Sok önkéntes van náluk, általában egy hónapra jönnek, aztán sokan fél-egy évet is maradnak, annyira megszeretik az alapítvány intézményeiben uralkodó szellemiséget.

Útban Kovászna felé nézem a betonlapokból rakott utat, az utak mentén sorakozó, óriási, félkész házakat. A nyugati életstílus ide is begyűrűzött, de ahogy a gazos udvarokat, eldobált szerszámokat látom, a színvonal ide sem követte olyan hirtelenséggel, ahogy hozzánk sem sikerült beköltöznie a hipermarketekkel együtt.

– Ugyanaz történik Erdélyben, és általában Romániában, mint ami Magyarországon zajlott a rendszerváltás utáni években – meséli Csaba testvér, aki irodájában, a piros kisbuszban szállít minket a kovásznai házba. – Csak talán gyorsabban. Sorra adósodnak el az emberek, tönkremennek a családok, a szülők belebetegszenek abba, hogy nincs talaj a lábuk alatt. Sokan alkoholisták lesznek, mások kivándorolnak, külföldön vállalnak munkát. Így maradnak itthon a gyerekek, sokszor négyen-öten, magukra hagyva. A nagyszülők sem bírnak el ekkora terhet. A legelső gyerek Mária volt, őt is a nagymamája hozta el hozzám, akkoriban Déván voltam pap. A vasárnapi mise előtt beállított hozzám egy idős asszony egy tízévesforma leánykával. Arra kért, fogadjam be a gyermeket, mert ő akkora szegénységben él, hogy nem tudja hová tenni, az anyja meg elállt prostituáltnak. Vitte volna Máriát is, de a nagymama nem engedte, így aztán elhozta hozzám. Nem vállaltam, akkoriban a kolostor romokban állt, egy szobát úgy-ahogy felújítottam, abban laktam. Elég az hozzá, elkezdtem a misét, és arról prédikáltam aznap, hogy nem elég Isten szavát hirdetni, hanem aszerint is kell élni. Ekkor láttam, hogy a nagymama meg Mária ott ülnek az első sorban, engem hallgatnak, és rettentően elszégyelltem magam. Megértettem, hogy én sem úgy cselekszem, ahogyan az igét hirdetem, és csak akkor válhatok méltóvá rá, ha a tetteimmel is követem a Jóságos Atyát. Így hát a mise után befogadtam Máriát, és nekiálltunk felújítani a többi helyiséget is. Alig néhány nap alatt már hat gyerek lakott a szobában,volt gyerek, akit a szemeteskukából szedtem ki. Abban bujkált, mert így nem érezték meg a szagát a rendőrkutyák.

– És merre van most Mária?

– Angliában tanul, az Oxfordra jár. Számtalan gyereket sorolhatnék, akiből, tőlünk kikerülve, sikeres ember lett. De nem az a fontos, milyen diplomát szerez, hanem hogy tisztességes, felelősségteljes ember váljék belőle. Erre nem látnak otthon mintát, nekünk kell megértetni velük, hogy csak így érdemes élni.

– Hogyan lehet egy tízéves gyerekkel megértetni, hogy tanulni és dolgozni kell ahhoz, hogy jobb élete legyen? Egyáltalán, hogy létezik olyan, hogy jobb? A gyereknek az a természetes, amiben felnő!

– Így van, de szeretettel mindent el lehet érni. Nálunk nincs fenyítés, verés, a virágmagot sem csapkodjuk, hogy növény legyen belőle. Megöntözzük, a nap süti, a benne lévő matéria meg elvégzi a dolgát. Olykor van ugyan büntetés, de azt sem azért, mert haragszik rájuk a nevelő. Csak azért, hogy megértsék a tettük súlyát.

– Tudna példát mondani?

– Egyszer az egyik kisfiú iskola után elment Déván egy boltba, és ellopott egy karórát. Tetszett neki, nem volt senkinek olyan a családjában, persze hogy fel is tűnt azonnal. Visszavittük az órát, az eladó végül elállt a feljelentéstől, de meg kellett ígérnem, hogy megbüntetem a gyereket. Gondolkoztam, hogyan tudnám megbüntetni, verni nem szoktuk a gyerekeket, ha elbeszélgetek vele, megérti, hogy rosszat tett, de nem fogja érezni, hogy mekkorát. Így aztán kivittem a falu határába, ahol a közeli börtön rabjai dolgoztak, és megmutattam neki, hogy ide kerül az, aki lop. Hatásos lehetett, mert ezt követően nem volt vele gond. Nehéz sorsú gyerek, az apja pásztor volt, fent élt vele a hegyekben. Verte is, meg ivott is. Elhoztam tőle néhányszor, de mindig visszaszökött, aztán egyszer csak megnyugodott. Leérettségizett, diplomát szerzett, és most ő a szászvárosi ház igazgatója – Csend lett, Böjte atya sírt. Azt mondja, nincs nap, hogy ne adna hálát az égnek az erőért, amit azért kapott, hogy megmentse ezeket a gyerekeket.

ISTEN ÚTJAI (KOVÁSZNA)

Közben megérkeztünk Kovásznára, ahol kis tornyos épület fogadott minket, körülötte park óriás fákkal. Az igazgató házaspár, János és Adél tárt karokkal és bőséges vacsorával vártak. Adél és egy segítő asszony főz, két-két csoportban élnek itt a gyerekek, összesen negyvenen, és van napközisük is, húsz.

– Van, akinek vannak szülei, csak módja nincs rá, hogy tanuljon, ezért alapítottunk napköziket. Itt megebédelnek, tanulnak, aztán hazamennek, de akad olyan gyerek is, aki nálunk fürdik, mert otthon nincs folyóvíz, a szüleit meg nem érdekli, hogyan jár a gyerek – meséli János. A régi kúriában külön szinten élnek a lányok és a fiúk, csend van, bár most a tanulás utáni szabadidejüket töltik a gyerekek. A fiúk szobájában takaros rend, emeletes ágyak és nagy vidámság fogad. Épp felolvasnak egymásnak. Zsigmond huszonegy éves, nevelő.

– Mondd, hogy jut eszébe egy huszonegy éves fiúnak, hogy nevelő legyen tíz gyerek mellett?

– Hallottam Böjte atyáról, és el kellett jönnöm hozzá, hogy lássam, tényleg igaz-e, amit beszélnek, hogy boldogok a nála élő árvák. Nálunk, Romániában nagyon rossz helyzetben vannak a gyermekvédelmi intézmények, a magyar ajkúakra pedig különösen nehéz élet vár. Bent sosem szólnak többé hozzájuk az anyanyelvükön, jóformán teljesen elveszítik a kapcsolatot a gyökereikkel, a magyar, a székely kultúrával. Mindig tanár akartam lenni, azt gondoltam, ennél jobb tanulóhely nem kell.

– Hogyhogy csak fiúk vannak a csoportodban? Máshol is azt láttam, egy családban csak egynemű gyerek van…

– Ez a szokás. Amikor nagyobbacskák lesznek, kamaszok, nehéz megoldani egy lakáson belül a lányok és a fiúk különválasztását, erre pedig abban a korban nagy szükség van. Böjte atya szerint nem lehet mindent kikerülni, de amit lehet, azt kötelességünk.

Közben körénk sereglett a sok fiúcska, egyikük kezében olvasókönyv, társait túlkiabálva meséli, mennyire szeret olvasni. Megkérem, olvassa fel belőle, amit a legjobban szeret. Olvas, olvas, nagy szemüvege mögül fürkészi a sorokat, olykor oldalvást pillant, vajon figyelik-e társai. Bakizik, mire óriási nevetés fut végig a szobán. Zsigmond próbálja megőrizni a rendet, magyarázkodik, ritkán kapnak női látogatót. Kissé felemeli a hangját, kiadja a parancsot:

– Mindenki az ágyára! – egy szemvillanás alatt mindenki az ágyán terem, ilyen szófogadó gyerekeket ritkán látni, de a kuncogás nem szűnt meg. Boldogok.

A fürdésidő közeledtével visszatértünk a nagy ebédlőbe, ahol János és Adél mesélnek hányattatásaikról. Hosszú út vezetett Kovásznáig, egyenes se, egyszerű se volt, de olyan nyugalom sugárzik ebből a két emberből, hogy pillanatok alatt oldódni kezd a feszélyezettségem a keserű történet hallatán.

– Tíz éve jöttünk Csaba testvérhez, mind a ketten falusi tanítók vagyunk. Déván kezdtük, lányos családdal. Egy éve dolgoztunk már az otthonban, amikor Adél, a feleségem úgy érezte, saját családot szeretne. Vívódtunk, döntöttünk, Csaba testvér pedig nyitott szívvel engedett el minket, éljünk úgy, ahogy szeretnénk, ahol a felnőttnek jó, ott a gyereknek is jó. Fordítva egyet a gondolaton, csak ott jó a gyereknek, ahol a felnőttnek is jó, így hát eljöttünk. Telt-múlt az idő, Adél nem esett teherbe. Jártuk az orvost, az türelemre intett minket, én pedig egyre keserűbb lettem. Alig telt el egy év, és úgy határoztunk, visszamegyünk Dévára. Újból nevelők lettünk, de a saját gyerek tervét nem adtuk föl, továbbra is vártuk, mikor fogan meg. Egyszer aztán Adél nagy sebbel-lobbal jött az ebédlőbe reggel, és elmondta, hogy valószínűleg áldott állapotban van. Olyan boldogok voltunk, azt se tudtuk, hová legyünk örömünkben, mikor az orvos megmondta, ikreink lesznek. Aztán néhány nap múlva Adél rosszul lett, és én már csak arra értem haza, hogy Zsóka futva hozta a ruháit, vigyem a kórházba utána. Azt mondták, a nagy örömtől elvetélt.

Kérdőn nézünk egymásra, nem merünk szólni, Böjte atya veszi át a szót.

– János nagyon elkeseredett, és inni kezdett. Próbáltuk őt segíteni, elvittem orvoshoz, még elvonókúrára is, pedig nagyon nem akart jönni – mosolyog. Adél szólal meg:

– Nagyon haragudtam a férjemre, amiért nem akart meggyógyulni. Elég baj volt a kicsi gyerekeink elvesztése. Csaba testvér könyörgött neki is, nekem is, bocsássak meg, ő pedig térjen vissza közénk. Aztán egészen más eszközhöz folyamodott.

– Igen. Megkértem az akkori gyerekeket, kilencvennyolcan voltak, hogy mindenki írjon egy levelet János nevelőnek, mert nagyon szomorú, és attól fél, nem fogadjuk őt vissza a hibái miatt. És mind a kilencvennyolc levelet, tele kéréssel, szeretettel, feladtam Jánosnak a kórházba.

– Sírtam – meséli János –, azt se tudtam, mit gondoljak, az öröm és a szégyen váltakozott bennem. A gyerekek mind azt írták, kivétel nélkül, hogy szeretnek, várnak vissza. Ez nyolc éve volt, azóta egy kortyot sem ittam.

A GYEREKEKBŐL KI KELL SZERETNI A JÓT

Nem ez az egyetlen történet a Dévai Szent Ferenc Alapítvány életében, ami jó véget ért. Kovászna és Déva mellett csaknem húsz intézményben fogadnak árva, félárva és rossz szociális helyzetben élő gyerekeket Máréfalván, Szászvárosban, Nagyváradon, Tusnádfürdőn. Csíksomlyón kollégium épül a gimnazistáknak, így földrajzilag és életkor szempontjából is le van fedve Erdély, hisz a Zsil völgyétől a magyar határig nyúlnak Böjte atya intézkedései. Gyakran banális dolgokon múlik egy gyerek élete, egy beszélgetésen vagy egy buszjegy árán, amivel a szülők elvihetnék a legközelebbi városba, beíratni a középiskolába. De ahol kenyérre sincs pénz, ott a buszjegy ára fényűzés.

Böjte atya nem ítélkezik és nem kutatja a múltat. Előre néz, és szeretettel terelgeti a keze alá kerülő gyermekeket. Mottója, hogy a gyerekből nem kiverni, hanem kiszeretni kell a jót, és minden kollégájától ugyanezt a hozzáállást követeli meg. Az eredmény látványos, a gyerekek nyugodtak, kiegyensúlyozottak, szinte folyton mosolyognak, és a lemorzsolódás nagyon csekély, hisz az elmúlt tizenöt év alatt alig néhány gyerek maradt el szárnyai alól úgy, hogy nem jött rendbe az élete. Ő maga elmondása alapján elégedett az élettel, amit választott, és amit rámért a sors… de hogy mitől boldog?

– Ma ezernyolcszáz kisgyerek ebédel, akinek lehet, hogy másképp nem lenne mit, mert a szülei nem tudják előteremteni a betevőt. Ez nagy dolog! Örülök, hogy ezt a feladatot kaptam a Jóistentől! Minden gyerek egy újabb esély a szebb jövőre!