Öngól?

Rápillantva a mai Svetozar Marković diákállományra, erősen megkérdőjelezendő: van-e folytatása a listának? Fogas kérdés, mivel egy híján csak egy futballcsapatra való nevet tudtam hasamra csapva felsorakoztatni. Valóban megkérdezhetjük saját magunkat, hogy akár Kosztolányi, akár Csáth nyomdokaiban lépkedve mennyire érhető tetten szavunknak hitele, amikor gimnazistáknak címkézzük magunkat. Ugyanis Vince Zomborčević korától Dévavári idejéig a gimnazisták többek között a jövi értelmiségi nemzedékeként vésődtek be a köztudatba. De vajon még mindig megillet bennünket ez a sztereotípia? Általánosan lehetetlen erről egyetemes megállapítást tenni. Én mégis megkísérelném. A gimis miliő egyik immáron maturáns évét taposó tagjaként belemászok egy, talán kissé öngázoló hangütemű, de építő szándékú, elemző ösztönű gimnáziumi értékelésbe.

Úgy vélem, a mai gimisek már aligha árnyékai hajdani elődeiknek. Egykoron a gimnázium legnagyobb tekintélyélvezőinek még a polihisztorokat tartották. Ma pedig azt, aki színkitűnő. Ez már nem helyes. Már csak azért sem, mert annyi a tanulnivaló és az erőltetetten bevitt lexikalizált tananyag, ami egy diák természetes és egészséges érdeklődési körén kívül esik, hogy a színkitűnő tanuló sok esetben nem mutat mást, csak egy átlagértéket. Véletlenül sem utal igazi, életelemű emberi értékek jelenlétére. Persze lehet azért valóban irigyelhető eszű ember, de az értékessége világért sem a színötös diák-kvalitásaira épül, amelyek között elsősorban a jó emlékezőtehetség és értelmezési képesség említendő. Az embert nem az 5.00 teszi polihisztorrá, se nem a mai iskolai szocializáció folyamán kifejlődött tanárokra irányuló százhúszas percenkénti nyelvcsapású hízelgés; hanem az emberi adottságait kibontakoztató és az életben őt valamire vivő hatékony ismeretek, amelyek az ehhez párosuló egyéni értékekkel és adottságokkal csúcsosodnak ki. Empirikusan állíthatom, hogy nem túl szerény számú iskolatársamhoz volt és van szerencsém, akik roppant pontossággal reprodukálják a gimnáziumban tanultak zömét, mint amikor valami új-zélandi papagájkórus elhadarja a buzgón bemagolt szöveget, de a körülöttük levő világról való felfogásuk kritikán alulira értékelheti, azaz Arisztotelész nyelvén nem más, mint egy tabula rasa. Tudhatom én, hogy hány lába van a ganajtúró bogárnak és hányszoros kitinréteg ízesül a potrohánál, tudhatom azt, hogy mi a konstitúciós izoméria vagy például azt, hogy Roosevelt elősegítette az amerikai gazdasági krízis helyrelendülését. De miféle érdemlegesebb hasznom származik ezen tartalmatlan tények fejbentartásából az életben, ha nem tudom, hogy a ganajtúró bogár mennyire megkönnyebbíti az életemet más emlőstársaim ürülékét lassan, de biztosan elfogyasztva, vagy éppen azt, hogyan valósította meg Roosevelt napról napra a New Dealt, s itt meg is állok. Nem azt mondom, hogy felesleges a biológia, a kémia vagy akármelyik tantárgy kizárólagosan száraz, tudományos körülírású megemésztése, azt próbálom hangsúlyozni, hogy egy kis perspektívaváltásra is sor kerülhetne, például a reál tárgyakból a mindennapi életben szükséges ismeretekre sem ártana figyelmet fordítani. Ne folyton elektronokkal meg protonokkal kelljen kémiaórán szenvednie a diáknak, hanem például az is kapjon említést, hogy a kénsav folyadékként való fogyasztása esetén milyen mellékhatásokkal kell számolni, vagy hogyan működik a mosogatószer. Ahogy Alec Bourne megfogalmazta: egymillió tény ismeretével is lehet iskolázatlannak lenni. Meg kell hagyni, hogy ily módon táplált kutyából nem lesz életszagú szalonna. De persze, nem hibáztatok én ezért senkit, elvégre mindezek őiképp a teljesítménykényszer okozta ártalmak jelei. Hogy mit is értek ez alatt, a következőkben fejtem ki.

Papírra vetném a tavaly ősszel lezajlott községi szintű fociversenyen szakadatlan lelkesedést tanúsító gimis szurkolótáborunk remek produkcióját, amikor is végigdrukkolták mind a negyven percet a gimi csapatát üdvrivalgással támogatva, s jól megmaradt bennem az egyik jelmondatuk: „Mi smo štreberi, najjači smo, najjači!“ – hangzott fel ciklikusan a heves ovációban. Szimpatikus önminősítés, nemde? Tekinthetnénk kissé ironikusnak, mégha akkortájt nem is annak célozták, de a „štreber“ jelző véleményem szerint abszolút helyét állja a mai tanárszabta gimista-prototípusnak, nem győzöm hangsúlyozni, a gimi mércéjére szabva. A tanárok zöme elvárja, hogy ez a pár év alatt mi is elsajátítsuk a szakmájukat megközelítőleg olyan szinten, amelyen ők tették az egyetemen, tehát párhuzamosan egy maréknyi egyetemet kell befejeznünk, amely derék teljesítményre tizenvalahány diploma közül végül csak egyetlen egyet kapunk. S nem is tudom, hogy nevezzem az efféle tanári etöiát, ahogyan sokuk megköveteli, hogy szívvel-lélekkel álljunk hozzá a tantárgyukhoz. Tisztában vagyok vele, hogy ilyen a tanterv, tisztában vagyok vele, hogy az eltéri orientáltságok miatt is mindennek meg kell adni a maga színvonalát, de sokaknak örömére lenne, ha a tanárok elfogadnák, hogy nem akar mindenki a tantárgyuk szakbarbára lenni. Ilyen mércéket azon tanulók számára szabjanak ki, akik az ő tárgykörükben mozognak otthon; akik pedig más tájakra hajlanak, azokat ne nyomják le annyira a mély vízbe. Ugyanis a mai társadalmi fejlődés az ember egyéniségének korai evolúcióját kívánja, amely folyamatot a gimnáziumnak is elő kell segítenie. Pedig éppen a poláris ellentétét éri el azzal, amiért elvárja, hogy a gimisták minden iránt egyforma „érdeklődést” tanúsítsanak, hogy lehetőleg ötös tudáskitevőket gyártsanak minden tantárgyból, s ezáltal a középiskolából inkább két lábon járó lexikonként kerüljenek ki, mintsem egyenes gerinccel járó, széles látókörű és az életben önmagát feltaláló emberként.

Alapvető gondként tartom azt is számon, ahogyan egyes tanárok nem csak, hogy nem törekednek a fent említettek tiszteletben tartására, hanem szívbaj nélkül rónak ki néha emberi fizikai teljesítéshatárt áthágó feladatokat, s tiszta lelkiismerettel díjazzák alul a megérdemelttől jelentősen alacsonyabb jeggyel a diákot, mert az éppen nem hajlandó tönkretenni a pszichikai és testi egyensúlyát a gyakran határidőre kiszabott, olykor felölelhetetlen mennyiségű tananyag bebiflázásáért. Tűrhetjük mi ezt? Nem tűrhetjük. Már az is legfeljebb csak megtorlást von maga után, ha jottányi elégedetlenséget is tanúsítunk a nem éppen toleráns állítólagos oktatónk efféle hozzáállása miatt. Hisz bárminemű duzzogás a tanár tíz-, húsz- vagy harmincéves tapasztalatra visszanézi munkaszokása ellen rányomja a bélyegét a hőbörgő tanuló további megítélésére, amely természetesen a tanulmányi eredményében fog megnyilvánulni. Labda nincs, amit rugdosni lehetne, az egyetlen kapuba találás is csak az öngól lenne, de hát itt sajnos fordított céltáblával működik a játék.

Szimbolikus eszközökhöz folyamodva, ilyennek vázolnám a gimi hierarchiáját: képzeljünk el számos érlelődő diót egy sajnos kicsit férges iskolai diófán, amelyet egy elég kétbalkezes kertész túlzottan mesterséges tápsókkal ápol. A dióknak kívülről vastag, zöld burkuk van, csonthéjuk még csak alakulóban, belül a dióbelük még ki se alakult, s vagy szét fog rohadni és férgesedni később, vagy pedig dió lesz belőle. Azt a folyamatot, ahogy a zöld burok leszárad és a csonthéj megkeményedik, gimnazistává válásnak nevezzük. Kérdés, hogy kap-e levegőt és kelli kémiai anyagokat a csonthéjasodás közben a dióbél, és termést hoz vagy csak üres, kiszáradt, poros zagyvalékot. A dió sorsában egyedül a csonthéjasodás tuti. S hogy kiből mi lesz és mit terem az élete, az attól függ, marad-e egyebe, mint az őt a többiekhez hasonlatossá tevő csonthéja. Néhány dió szerencsére van olyan szemtelen, hogy a diófánál eltéri növényekkel is ismerkedjen, ezáltal a megszokott kémiai anyagokon kívül mondjuk az akácfától tápanyagot lopva sikerül a többi társától egészségesebb módon fejlődnie. Akik csupán a mesterséges tápsókon élnek, s azokon is inkább szegénykésen, csak a csonthéjuk vastagszik tőle, a bélhez pedig nem jutnak be a létfontosságú anyagok, ily módon a dióbél sorsa csak az elporosodás és zagyvalékká válás lesz. Válogatás nélkül minden dió ugyanannak a kertnek a növényzetéhez tartozik, de egyesek kiválnak annyira, hogy inkább az örökzöld eukaliptuszfán lenne a helyük, mivel megérdemlik, hogy a nekik való tápsók érkezzenek gyökereik felé, amit ettől a kertésztől aligha fognak megkapni.

A fenti diófám, azaz a gimnázium, jól szemlélteti a rajta levő diók, azaz diákok, fejlődési folyamatát. A diók zöme sajnos csak mesterséges tápanyagból, avagy a lexikalizált, hasznavehetetlen ismeretekforrásból tud vegetálni, s ezáltal szilárd csonthéjuk lesz, de a magvukat megadó dióbél nem fog életképessé alakulni, azaz lőttek az egészséges, valódi értékű tudásuknak. A kerti akác- és eukaliptuszszomszédsággal aktív kapcsolatot ápoló diók pedig sokkal szerteágazóbb és igazán életszagú rálátást nyernek a kertre, amely körülveszi őket.

Visszatérve a hús-vér diákvilágba, szemet szúrónak találom, amilyen magatartás-devianciák jelentkeznek számos gimnazistánál. Méltányolható kölcsönös attitűd és normális együttlét helyett egymás alaptalan szidalmazását, rágalmazását, ellenségeskedő, sértő szándékú megnyilvánulásokat tapasztalok nap mint nap, amelyeket a kiváltók sok esetben a „mutassuk meg, kik itt a májerek” jelszóval produkálnak a környezetükbeli nagymenői státusz eléréséért. Mert egyelőre sokaknál csak a belülről, egyenesen a bandakultúrába belemelegedve beszéli, vagányok-tök ászok-vagyunk-agyalunkizélünk – féle csoportnormás zsonglőrködést látom iránytőnek. Ez az olykor csordalelkületű gyülekezet valóban mocskos tud lenni, mint egy putri, és össze is mocskol (rejtett mocsokkal, ám annál pusztítóbbal) más érintetleneket a közelében, mint a hangyászsün. De ennek ellenére, hála Vén Szakállasnak, akadnak olyan diók, amelyeknek megvan a magukhoz való eszük, akarom mondani dióbelük, s nem juttatják magukat az elférgesedés sorsára, inkább betársulnak az eukaliptuszok közé, ahol a valódi saját kertjük levegője csapja meg őket.

Záróakkordként még annyit, hogy nem muszáj agyonhallgatni, amit írtam. Sőt, hozzá lehet szólni, dicsérni és szidni is. Elnézést azoktól, akikre nem vonatkozik, kinek nem kabátja, ne vegye magára. Lehet, hogy csak hatalmas öngólt rúgok mindezzel, de még innen, a kispadról kiabálva is a legjobb szándékkal mondom, hogy kicsit mélyebben nézzünk tükörbe és tegyünk is valamit, hogy ne váljon a minket megillető „gimnazista” jelzi csak névlegessé, hanem újra tartalomgazdaggá is. S ennek szellemében, amikor eljön az ideje, a mozaikjáték hiányzó darabja, a Svetozar Marković válogatottjának „tizenegyedik játékosa” - ki tudja - talán éppen a mi generációnkból fog kikerülni.

Forrás:

"GYMNASIUM" – a szabadkai Svetozar Marković Gimnázium tanulóinak lapja

http://www.gimnazijasubotica.edu.rs/yu/Gymansium%201200dpi.pdf