Horvátország új arca
Az új évtized Horvátországban indult el teljes gőzzel. Amíg mi 2 naptár szerint is Krisztus születését várjuk, Mikulást és Szent Miklóst ünnepelünk, nem beszélve, hogy még csak most fejezzük a 2009-es évet a juliánus időszámítás szerint, addig valamikori testvéri szomszédunk nem tétlenkedett, hanem elnököt választott. Márpedig az alapján, kik voltak elődei és jelenlegi riválisai, méltán megjegyezhetjük, hogy Josipović egyenesen leszállt közéjük.
A nacionalista Franjo Tudjmant nem kell hosszan elemezni, a nem túl hosszú múltú Független Horvát Állam legkritikusabb szakaszában vezette népét 2 mandátumon keresztül. Ez a korszak nem a horvát demokrácia fénykora és Tudjman elnök méltán helyezhető egy rakásra Milosevittyel a történelem szemétdombján. Persze az igaz, hogy szerb rakéták hullottak 3 alkalommal is a horvát fővárosra és nem fordítva Belgrádra, de politikai pályafutásába ugyanúgy belefért Jugoszlávia szétverésében való részvétel, mint ahogy a ’95-ös Vihar (Oluja) hadművelet levezénylése a szerb civil lakossággal szemben. Stjepan Mesić inaugurációja indította a 3. évezredet pontosan tíz évvel ezelőtt, aki szintén duplázott így ő adja át elnöki székét a szociáldemokrata Josipovićnak februárban. Mesić elnöklése a ’90-es évek nacionalista és hadi politzálásának szanaderizációjával és aktív EU irányvétellel kezdődik, azonban tudniillik, hogy Stipe Mesić a JSzSzK Elnökségének utolsó elnökeként úgy állt ki hazájáért, hogy Belgrádból hazatérve a következő szavakkal fordult a Horvát Szábor képviselőihez: "munkám elvégeztem, Jugoszlávia nem létezik többé". Elképzelhető, hogy az akkori hisztériában hallgatósága e kijelentését nagy tapssal jutalmazta, azonban a 148 fős zágrábi parlamenten kívül ő még 22 millió embernek volt elnöke röviddel ezelőtt, Szlovéniától Makedóniáig, köztük e cikk írójának is. Az elmúlt 10 évet sem jellemezhetjük európai jelzőkkel, akármekkora is az igyekezet Dunán túl. Horvátország balkáni oldalát mutatta egészen 2010 január 10-ig. Korrupció, szervezett bűnözés, a polgárháborúból maradt visszásságok, mint például a menekülteknek nem visszaszármaztatott lakások és egyéb államközi vagyonjogi nyitott kérdések, és persze ott van a Szerbia ellen a Hágai Bíróságnál népirtás vádjával benyújtott kereset. Ezek nem csak egyszerűen politikai aktusok, hanem több esetben populista lépések a még mindig erősen nacionalizmussal fűtött választók manipulálására. Mesić elnök egyik záró akkordja a múlt heti koszovói látogatás, ahol nagy pompával fogadták és még tiszteletbeli pristinainak is nyilvánították. Ez mind a Koszovó függetlenségéért tett cselekedetekért és a folyamat támogatásáért. Mesić sem felejtette el hangsúlyozni köszönetét azon koszovói polgároknak, akik Horvátországban harcoltak a közös ellenséggel szemben. Mondhatjuk szép kis összeölelkezés Belgrád bosszantására.
Reméljük, hogy ennek a korszaknak végét jelenti Ivo Josipović. Egy értelmiségi családból származó zágrábi születésű büntetőjogász és zeneszerző. Már önmagában ez a kombináció érdekesen hangzik, de ha hozzátesszük, hogy mindkét pályán sikeresen megállja a helyét (Mind a Zágrábi Jogi Karon, mind a Zeneakadémián rendes professzor és előad, sőt komponál a mai napig), akkor tényleg nem kellene kételkedni képességeiben. Egyébként a megválasztott új elnök erősen baloldali beállítottságú családból származik. Apja a második világháború idején a népfelszabadító mozgalom egyik vezetője volt, ami igencsak elismerést érdemel az akkori usztasa környezetben. Ő maga is 1980-tól tagja a Horvát Kommunista Pártnak egészen 1990-ig. Az elmúlt 20 évben volt képviselő a Száborban és a zágrábi városi képviselőtanácsban is. A kissé selypítő, a média szereplést még nem begyakorolt új elnök már az elmúlt 2 napban reménykeltő nyilatkozatokat tett, többek között az egyik olasz napilapnak a már említett hágai keresettel kapcsolatban. Nevezetesen szerinte van mód a kereset visszavonására, amennyiben Szerbiával lát esélyt a nyitott politikai kérdések rendezésére. Tadić nem kívánhat magának, sem a régiónak jobb tárgyalópartnert Josipovićnál. Belgrád nem hibázhat, és körültekintően ki kell, hogy várja a pillanatot, amikor tárgyalóasztalhoz lehet ülni. Persze csak időközben Jeremić külügyminiszter maradjon csendben, mert ha itt megszólal, akkor ismét a második világháborún keresztül a középkorba jutnak a szerb-horvát viszonyok.
Szerbia 2004-ben a szarajevói születésű Boris Tadićot választotta, Horvátország 2010-ben kiválasztotta első zágrábi elnökét. Habár Tolsztoj szerint minden nagy ember a provinciáról jön, ahogy a nagy folyók is, én személy szerint mégis bízom abban, hogy lassan, de biztosan folytatódik a balkáni politikai aréna urbanizációja és a különböző krajinák, vidékek törzsi szellemben gondolkodó agitátorai visszakerülnek oda, ahonnan jöttek. Ha majd 5 év múlva a leköszönő elnök utolsó útja Pristina helyett Belgrádba vezet, akkor akár gratulálhatunk is valamikori honfitársainknak.
