Reflektorfényben Crnkovity Gabriella

– Mennyire hiszel a horoszkópban?

– Nem mondhatom, hogy különösebben hangsúlyos szerepet tölt be az életemben az ezotéria, de tény, hogy vannak olyan általános jellemzői egy-egy csillagjegynek, amelyek igen jól jellemzik az embert. Amikor a halak jegyben születettek általános jellemzőit olvasom, nagyon sok olyan dologgal találkozom, ami jellemző rám, ugyanakkor sok olyannal is, ami nem. Úgy gondolom, hogy ez eleve igen szélsőséges jegy, hiszen sok halak jegyű embert ismerek, és bár vannak azonos tulajdonságaink, eléggé különböző emberek vagyunk.

(A tavasz - hõs kis ibolyák címû produkcióban)

– A halak alapvetően határozatlan, kettős jegy…

– Egyezek vele. Bár nem mindig vagyok határozatlan, de nagyon sok mindenben ellentmondok saját magamnak. Az is jellemző rám, hogy nehezen döntök el dolgokat, de amikor döntök, akkor ahhoz már határozottan tartom magam.

– Érzelmes, fejlett empátiaérzékkel van megáldva.

– Igen.

– Jól át tudja érezni mások helyzetét, belelát mások lelkébe.

– Ezzel is egyetértek. Sokszor érzem azt, hogy nagyon beleélem magam mások örömébe vagy bánatába, bár ezt nyilvánvalóan sokan így gondolják magukról.

– Ez mennyit segít a színészi hivatásnál?

– Nagyon sokat. Ott is arra van szükség, hogy amikor az ember belebújik egy-egy figurába, akkor átérezze annak a problémáit, belelásson abba, hogy mit miért csinál, miről mit gondol, miért gondolja azt, egy adott pillanatban miért sír vagy miért nevet és hasonlók.

– Hajlamos álomvilágban élni a valóság helyett…

– Azt gondolom, hogy mindez visszavezethető a gyerekkorra, hiszen én a mai napig pontosan emlékszem arra, hogy körülbelül tizenöt éves koromig folyamatosan álomvilágban éltem. Pontosabban álomvilágokban, hiszen egyikből ugrottam a másikba. Kitaláltam magamnak dolgokat, sztorikat, és teljesen ezekben éltem. Aztán ahogy nő az ember, megpróbál – önmagától vagy mások segítségével – elvonatkoztatni ettől, megpróbál leszállni a földre, megpróbálja a valóságba helyezni önmagát. Aztán még később, amikor már a színészi létről beszélünk, az a helyzet áll fönn, hogy az ember egyértelműen meg tudja húzni a határokat az álomvilág és a valóság között, ugyanakkor mindkettőbe bele tudja magát helyezni, bele tudja magát élni. De például a mai napig hajlamos vagyok arra, hogy ha egy könyvet olvasok, akkor teljes mértékben beleéljem magam annak a világába. Nem beszélve arról, ha egy előadást készítünk, akkor ugyanis akár hetekig is képes vagyok abban a világban élni.

– Ilyenkor milyen a kiszakadás?

– Először nagyon nehéz. De aztán az embernek meg kell tanulnia kezelni ezeket a helyzeteket. A folyamat időtartama egyre szűkül, hiszen amikor egyik napról a másikra át kell lépni egyik szerepből a másikba, akkor nagyon kevés idő áll a rendelkezésére arra, hogy ezek a folyamatok szépen lecsengjenek benne.

Szerintem szükség is van ezekre a dolgokra. Mert ha sosem próbálnánk meg álomvilágban élni, ha sosem akarnánk elvonatkoztatni egy kicsit a valóságtól, akkor előbb-utóbb teljesen kiüresednénk érzelmileg, csak csinálnánk a dolgunkat, és soha semmilyen csodát nem képzelnénk el, így értelemszerűen nem is várnánk rá.

(Szabó Irmaként az Üvegcipõben Giricz Attilával)

– Te is vársz valamilyen csodát?

– Igen, mindig. Éppen ezért mindig találkozom is valamilyen csodákkal. És ez nekem nagyon jó. Ha nem lenne így, azt hiszem, nagyon rosszul érezném magam. De itt nem kell nagy dolgokra gondolni, hanem külső szemmel talán jelentéktelennek tűnő apróságokra, mint például egy kicsiny figyelmességre, egy őszinte mosolyra – manapság már ezek is csodaszámba mennek, éppen ezért oda kell figyelni rájuk, értékelni kell őket.

– A csodavárás mennyire hozható összefüggésbe a karriered indulásával?

– Összefüggésbe hozható. Gyerekkoromban édesanyám nagyon sokat vitt színházba. Nem tudom pontosan, hogy melyik előadáson történt, de egyszer azt éreztem, és ezt mondtam is édesanyámnak, hogy én is föl szeretnék menni a színpadra. Azt hiszem, ekkor indult el ez az egész folyamat. Ettől kezdve folyamatosan ott motoszkált a fejemben az, hogy színész szeretnék lenni. Sajnos amikor általános iskolás voltam, akkor Topolyán éppen nem működött az amatőr színtársulat, de mivel a középiskolai tanulmányaimat Zentán folytattam, ott már csatlakozhattam az ottani amatőr színjátszókhoz.

(Agafja tyichonovna szerepében Gogol Leánynézõjében)

– Viszont nem elsősorban a színjátszás szeretete vonzott Zentára…

– A sport szeretete vonzott Zentára, ugyanis régóta asztaliteniszeztem már, amikor másodikos középiskolás koromban egy versenyen odajött hozzám a zentai klub edzője, és szerződést ajánlott azzal a feltétellel, hogy ha elfogadom, iskolát is kell váltanom. Mindig úgy voltam vele, hogy a lehetőségek ugyan mindig maguktól jönnek, de az embernek kell élnie velük. Eleinte nehéz volt, de aztán egyre jobban éreztem magam Zentán, megnyertem a vajdasági bajnokságot, az országos bajnokságon is sikerült diadalmaskodnom.

– A sikerek után egyértelműnek tűnhetett volna a sportolói pályafutás folytatása. Miért nem lett belőled asztaliteniszező?

– Valószínűleg azért, mert bár nagyon szerettem ezt a sportot, mindig százszázalékosan csináltam, de mindvégig éreztem, hogy bár élvezem az asztaliteniszt, valami hiányzik. És azt is tudtam, hogy ez a valami a színház, azaz az igazi nagy szerelem. Tisztában voltam vele, hogy a kettőt nem lehet együtt csinálni, így döntenem kellett. Nagyon nehéz volt a sporttól való elszakadás, de egyetlen pillanatig sem éreztem úgy, hogy megbántam volna a döntésemet.

– Utaltál arra, hogy szerinted a lehetőségek maguktól adódnak, azaz ami ránk vár, az úgyis bekövetkezik. Ez azt jelenti, hogy hiszel a sorsszerűségben?

– Igen, hiszek benne. A dolgok nem véletlenül történnek. Sem a jók, sem a rosszak. Nagyon sokszor éreztem már azt, hogy valamikor történt velem valami rossz, és nem tudtam, miért, de később megkaptam rá a magyarázatot. Ha az ember kap egy jelet, hogy balra kell fordulnia, nem jobbra, akkor balra kell mennie, és majd később kiderül, hogy miért kellett éppen arra haladnia azon a bizonyos úton.

– Említetted, hogy szeretsz utazni, mennyire adódik erre alkalmad?

– Sajnos mostanában nem igazán. Kevés szabadidőm van, ami természetesen örömteli dolog számomra. De például az utazás alatt nemcsak a több száz vagy több ezer kilométeres távolságok megtételét értem, hanem például én a Tanyaszínház turnéját is egy nagy utazásként éltem meg, nemcsak a valós út megtétele értelmében, hanem olyan értelemben is, hogy azáltal mindig lehetőségünk nyílt arra, hogy felfedezzük Vajdaság csodáit. Különösen így, hogy néhányan kerékpárral tettük meg az utak nagy részét, ami miatt még több dolgot fel tudtunk fedezni a mind a környezet, mind az ott élő emberek sajátosságaiból.

– A vajdaságiasság egyik alapmomentuma az elvágyódás, a menni vagy maradni kérdéskör. Ez benned mennyire nyomatékosan jelenik meg?

– Nem gondolkodtam ezen, én ugyanis nagyon szeretem Vajdaságot, szeretek itt élni. Persze utazni is szeretek, szétnézni a világban, megismerni más kultúrákat, de Vajdaság egy olyan pont számomra, ahol úgy érzem, le tudom élni az életemet, és úgy érzem, itt van dolgom.