Ákombákom

Nyíltak reggelente rutinosan a csipás szemek, meg az ablakok ontották ki a szobákból és a szívekből az éjjeli szájszagot. Állt a tükör előtt, a megszokott hajlatba konyultak az ajkai. Jó volt tudnia, hogy mit akart mondani, és néha jó volt nem tudni. Felkent egy kis sablonsminket és virágillatú parfümmel robbant az utca reggelébe, ahol a reklámok szerint meg kellett volna nyílniuk a dimenziókapuknak és a férfinadrágoknak előtte.

Robogott Cina az éledés űrjébe, elindult, megfogni az Isten lábát nap mint nap, rutinosan és megszokásból meg muszájból. Mert az ugye csak nem kóser, hogy mindig tél legyen és hó és…

(Eckersberg: Tükör előtt álló nő - illusztráció)

Eszébe jutott a nagy önmegvalósításban, amikor a Ricsi utána kiabálta alsóban, hogy cinapina, meg amikor azt álmodta, amin nagyjából mindenki átremegi magát egyszer a nagy kamaszodásban, hogy meztelenül ment iskolába. Most minden más lesz, nincsenek elveszett illúziók, van rágó a szájban, tisztul a test és a lélek, torok és egyéniség. Tiszta sor, fél siker, ha ilyen van, lehet közel hajolni, mosolyogni, mint a fogkrémreklámban, meg minden. Rend lett körülötte, tehát rend volt a fejben is, ahogy apa mondta mindig. Gyűlölte ezt a teóriát, haragudott rá, az árnyékára is, mert Cinánál sose volt rend. Se kint, se bent. Biztos túl érett volt a korához képest. Egyszer lehúzta a bugyiját az oviban a fiúk előtt, mert azt mondták, hogy úgyse mered. Naaaa, tessék, ebből lesz a cserebogár, öcsém facsiga.

Elvileg már felnőtt, vannak már hivatalos papírok, szavazócédula, igazolvány, lehet már tivornyázni hajnalig és legális a mosolygás a szexfilmre. A legjobb azért mégis a padtársat csikizni, felszaladni elsőnek a lépcsőn, meg észrevenni néhány hajszálat a szövetkabáton, és visszaemlékezni a szombat éjszakára meg néhány lebegő sóhajra, amiket valahogy nem vitt ki sehogy a reggeli szellőztetés.

És most? Pislogás az éjszakából a nappalba, a gyerekkorból a felnőttek őszinte randaságaiba és kétszínű szépségeibe. Lopott csókokból és színes vágyakból egy-egy tekintetbe, amely még tudja, ki vagy te, és érti, hogy a kalap valójában elefánt és óriáskígyó. Tartozni valakihez, aki megfogja a remegő kezet és elszalad a szivárvány lábáig, mert tudja ő is, hogy ott van elásva a kincs.

Hideg van, az igazság meg úgyis odaát. Cina egy padra ült, kezébe temette arcát és anyut akarta. Dorombolt benne az élet, de nem volt útlevele és nem volt ott senki, akiben hazáig láthatott volna. Azt se kérdezte már senki ilyen nagylánytól, hogy miért sír.

Biztos szerelmi bánat – mondta egy babakocsit toló apuka.

Nálunk is így lesz tíz év múlva, szívem – mosolygott a kismama.

Összefolyt hirtelen az utca, és feketén gördült a szempillafestékes könny végig a megbocsátáshoz. Mosta, mosta a világosságot, a bűnöket, a szépséget, a bátorságot, a vágyakat és a meg nem értettséget. Hirtelen furcsa, elvarázsoltnak tűnő vénasszony topánkáit látta maga előtt.

Mi szél hozta, öreganyám? – kérdezte Cina homlokráncolva.

Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, lányom – sziszegett a válasz a barázdás ajkak közül. – Oda viszlek, ahol a madár se jár, csak kurta farkú malac túr és fürödhetsz az Óperenciás-tenger partján.

Cina hitt még a mesékben. Megszorította a néni kezét, és hagyta, hogy megmelengesse a hétfejű sárkány tüzének mámora. Útközben, amikor néha lenézett a seprűről, szőke hercegeket látott, amint szilaj paripákon vágtatnak a királylányok várai felé. Hirtelen feszítő vágyat érzett, hogy boldogan éljen, amíg meg nem hal.