Meghalt J.D. Salinger, a Zabhegyező írója

Salinger 1919-ben született Manhattanben, részt vett a második világháborúban, európai tartózkodása során ismerkedett meg Ernest Hemingway-jel, aki nagy hatással volt művészetére, és akivel kölcsönösen tisztelték egymást.

Nem sokkal a Zabhegyező kiadása után Salinger visszavonult, '65 óta nem jelentetett meg írást, interjút pedig 1980-óta nem adott. Ebben az évben hunyt el John Lennon, akinek gyilkosával kapcsolatban gyakran felmerül J.D. műve - az elkövető zsebében állítólag akkor is ott lapult a könyv, amikor lőtt, később pedig azt nyilatkozta, hogy a Zabhegyezőben választ találnak tettére.

Életében kevés könyvet írt, mégis a világ egyik legolvasottabb írójaként tartják számon. Ismert művei még: Kilenc történet (Nine Stories, 1953), Magasabbra a tetőt, ácsok ("Raise High the Roof-Beam, Carpenters", 1955) és a Franny és Zooey (Franny and Zooey, 1961).

(Az idős J.D.)

A témához kapcsolódó korábbi írás:

Örökzöld zöldfülű

Ha végignézem a kötelező olvasmányok listáját, esküszöm, megüt a gutman!

Az arany virágcserép – nehéz ennél unalmasabb címet kitalálni. A húgomnak, Phoebe-nek jobb cím jutott volna az eszébe! Ebben teljesen biztos vagyok. Most Phoebe már tízéves, és már nem is olyan csöpp, de még most is mindenkit megőrjít; mindenkit, akinek csak egy kis esze is van. A korához képest átkozottul okos! Te még ilyen okos gyereket nem láttál! Szóval biztos, hogy ő százszor jobb címmel állna elő, mint ez az E.T.A. Hoffman!

„A fátum minket egymástól elszakasztott. Ezt egyedül el nem viselhette; ő, akit a szeretetlenség hidege meg nem emésztett, elhervadt a szeretet édes melege alatt.” Lehervaszt ez a szentimentális regény! Az a címe, hogy Fanni hagyományai. Elhiszem, hogy sok tanár odáig van érte, meg hogy akkor, amikor íródott, rohadtul egyedülálló és páratlan volt, meg minden, de én falra másztam tőle. Ha tudni akarod az igazat, ez a Kármán József nem tartozik a kedvenc íróim közé.

Igaz, a franciákat sem komálom. Öregem, ettől a Stendhaltól is marhára lehervadtam! Pokoli nehéz lehetett ennek a Julien Sorelnek a Vörös és feketéből. Abban az időben, ha az ember menő akart lenni, két választása volt; vagy katona, vagy pap lett belőle. Az apám engem is folyton katonai iskolába akar dugni. Rohadtul hervasztó, ha az embernek csak két választása van.

Átkozottul lehangolt és magányos lettem attól a Balzac-könyvtől, amelyikben azzal az öreg mókussal úgy elbánnak a lányai. Ha jól emlékszem, Goriot apónak hívták. Én sem mindig értek egyet az apámmal, de ilyen ocsmány dolgokat sohasem csinálnék. Esküszöm, nem bírtam továbbolvasni. Az egészben az dühített a legjobban, hogy az a kisöreg tűrte, hogy teljesen kikészítsék. Nem csoda, hogy a végén beadta a kulcsot.

Ha tudni akarod, ezzel az Emma Bovaryval néha együtt tudtam érezni! Neki is ugyanolyan hervasztó élete volt, mint nekem. De olvasni, azt szeretett! Amikor kezdte magát állati rohadtul érezni, elkezdett olvasni egy könyvet és mindenféléket elképzelt. Ettől egy darabig boldog volt. Tényleg komáltam ezt a regényt, de annyira sajnáltam a nő férjét, hogy ezt a könyvet sem bírtam végigolvasni.

Vicces, de ezek a házi olvasmányok csupa unatkozó emberről szólnak! Pedig a tanárok mind azt szeretnék, ha felnőttkorunkra okos és szorgalmas ember válna belőlünk.

Esküszöm, ez az orosz Anyegin is átkozottul unta a banánt! Nagyon át tudtam érezni a helyzetét, ezt a „felesleges ember”, világfájdalom, meg minden dolgot. De azért nem mondanám magamra, hogy dandy vagyok. Inkább Stradlater, a szobatársam, ő pont olyan, mint egy igazi dandy. Mindig állatira kinyalja magát, mert őrülten szerelmes magába. Tipikus tablószépség. No de visszatérve erre a könyvre, amit Puskin verses regénynek nevezett, baromira sajnáltam benne azt a Tatyjana nevű nőt. Aljas módon elbánt vele az a dandy.

Ha igazán tudni akarod, legtöbbször azért hagyok abba egy könyvet, mert megsajnálom valamelyik szereplőt. Azt képzelem, hogy ha nem olvasom tovább, akkor lehet, hogy nem következik be a szörnyű vég, és a szereplő valahogy kimászik a slamasztikából, és megmenekül, meg minden.

60 éve jelent meg J.D. Salinger világhírű regénye, a Zabhegyező. Az örökzöld zöldfülű, Holden Caulfield története mit sem veszített üdeségéből. Zabolátlan kamasz, aki olyan erős ellenszenvet érez az iskola iránt, hogy szándékosan kirúgatja magát. Egyedül angolból megy át, mert az olvasás azon kevés dolgok közé tartozik, amit igazán szeret.

„Én azt szeretem, ha a könyv néha legalább mulatságos. Olvastam klasszikusokat is, rengeteget, például a Hazatérést meg hasonlókat, és szeretem is az ilyesmit, és háborús könyveket és krimiket is olvastam, meg mindent, de nem kentek a falhoz. Engem az ken a falhoz, mikor olyan a könyv, hogy az ember a végén azt szeretné, ha az író iszonyú jó haverja lenne, akit akkor hív fel, amikor akar. Ámbár ez nem gyakori. Isac Dinesent például felhívnám. Ring Lardnert is, de D.B. mondta, hogy már meghalt. Vagy vegyük például Somerset Maughamtól az Örök szolgaságot. Tavaly nyáron olvastam, nagyon jó könyv, meg minden, de azért Maughamot nem hívnám fel. Nem tudom, valahogy ő nem olyan, akit az ember felhívna.”

Ha rajtam múlna, felvenném a Zabhegyezőt a kötelező olvasmányok listájára. Mert falhoz ken, és mert szívesen felhívnám Jerome David Salingert, aki idén töltötte be 90. életévét.

„Sajnálom, hogy annyi embernek elmeséltem. Csak azt tudom, hogy mindenki hiányzik nekem, akiről meséltem. Még például Stradlater és Ackley is. Azt hiszem, még az az átkozott Maurice is. Röhejes. Soha senkinek ne mesélj el semmit. Ha elmeséled, mindenki hiányozni kezd.”

(A cikk 2009. június 3-án jelent meg a Magyar Szóban.)