Kritika a Mulatságról - a Zentai Magyar Kamaraszínház első évadának második bemutatójáról
TALPALÁVALÓT!
avagy az elidegenítés elidegenítése
Sławomir Mrożek: Mulatság
Szereplők: Huszta Dániel, Kovács Nemes Andor, Sirmer Zoltán. Rendező: Puskás Zoltán m. v.
(A képen Mrożek látható.)
„Ha várunk, elmúlik a pillanat. Elmúlnak az életünkben azok a számunkra adandó lehetőségek, amelyeket már sokszor elmulasztottunk. Ha nem tudunk emberileg fejlődni, megnyílni a világ felé, nyitott szemmel, nyitott lélekkel érvényesülni, elfogadni, hogy a körülöttünk lévő dolgok változnak, ha ragaszkodunk állati csökönyösséggel a berögződött szokásainkhoz, lemaradunk a számunkra kínált lehetőségekről. Ezért megtörténhet, hogy évtizedeket hagyva magunk mögött, nem szembesülünk, hogy épp melyik évtizedet, illetve évet írjuk. A pillanat ott van, csak éppen mi nem észleljük! Vagy épp nem veszünk tudomást róla.”
(Puskás Zoltán)
Fanyar fények a fenyéren. Dübörög a dizsizene. Fehér arc az üvegen, fehér tenyér a kenyéren. Nyomulnánk be keményen! Ám!
En.
Négyszögletű kerekperec, konzervzenére körbejárjuk. Kívülről és belülről. Bravúros grimaszok: Három arc a háremharcra, lesz itt haccacáré, kérem tisztelettel, vagy csak a Musztafa-rock visszhangzik a kongó koponyában?! Aber Absurdumm!
Amúgy meg: itt vannak a többiek vagy nincsenek itt?? Igaz, ha nem lennének itt, beengedtek volna, de ha itt vannak és nem engedtek be, akkor hogyan kerültünk be?... s egyáltalán: mit röhögnek ezek itt a félhomályban?! Egyáltalán nem neveccséges! Lesz-e itt egyáltalán mulaccsáááá-ÁÁÁGGhhh...??!
Sławomir apó jófelatta aleckét, ugyi?...
Végülis elszórakoztat – bírom az Öreget, hogy az ugupu madárka rúgná meg. A becses félhomályomból/félálmomból kiragad a reflektor mázsás fényhusángja, karramba!, légyen hát igazán kamarahangulat: merthogy félig a színtéren terpesztek lassan már magam is, érzem a Kowi verejtékszagát... IZZADJ!!, Szemiramisz.
Raj-taraj-ta, hopp-ho-ho-ho-hopp, hejj!, idegeníccsükcsak elmagunktólaz elidegenítéstgyorsan. (Neolvassunkittjeleket, nemjelszínház, menjelszínház, egyetembegyetem, csakjáccunka játéka-ink(k)a-lel. Mert két légiós hordót cipel, mely még félig borral telve, hol van a centuriótok?, ne félj, pajti, itt van benne.) Érzem a Huszta kesztyűszagát.
Parkoló tétova somolyok végig az utcán, a jól megvilágított nézőtér körül – esküvő lesz vagy temetés.
Melyik évet írjuk? S melyiket olvassuk épp? S legfőképpen: LESZ-E VÉGRE MULATSÁG?! Akasszuk szegre a gondolatot, hagyjuk függőben az életet. Sírjunk kicsit, s legfőképpen: röhögjünk – elidegeníthetetlenül! Mert amúgy a negyed liter három személyre – legyen szó lakodalomról vagy halotti torról – igen kevés. Érzem a Sirmer melltartószagát. (Mmmmm!...Ólálá.)
S végülis: mi a fészkes fenéről maradhatunk le egyáltalán? Ha elmúlik az egyik pillanat, ott jön máris a másik. Idő amúgy sincs. Úgy értem, nix, nem létezik, az illúzióként megcsomósodott anyag egyik illúziónyúlványa csupán. Lehetőségek? Ugyan. Nyilván már Sławomir apó sem hitt bennük. (És különben is: a Mulatságról lekésni amúgy sem lehetséges. Legalábbis nekem még soha nem sikerül. (Óh, bárcsak tudnám, hogyan kell!)) S én is csak ennyit tudok erről az egészről elmondani. Ami nem kevés! Igaz, nem is valami sok.
(Nahát, van vagy nincs, a pillanatot persze megragadhatjuk, ha tetszetős, mint én most ezt a rablóhús-kockát, kupica kitűnő szőlőpálinkát, közben legeltetem a szememet a szép lányok erdején, s másra nincs is már szükségem, csak húzná már végre valaki mindehhez a TALPA-LÁVA-LÓT!!)
Itt találsz a témához kapcsolódó írást.
