A jósnő - A Herceg János-novellapályázat első díjas írása

Szemben velem egy vén cigányasszony koldult. Pontosabban jósolt, de a fene sem tudja, valahogy sosem bíztam a jövendőmondókban. Szóval vagy tíz éve ott osztotta az észt az öreglány a szemközti padon. Elég sokan megálltak nála, ő kártyát vetett, simogatta a kliens kezét, akinek rángatózott az arca az undortól, de ő meg csak egyre simogatta, egyre erélyesebben, közben fordítgatta föl a lapokat, és suttogva mormolta el a tartalmukat. A vége felé már hadart, erősen szorította az ügyfele kezét, az már menekült is volna, de ő csak szorította, nem érzékelte már a napot és a felhőket és a világos utca moraját, csak a hold volt, a sötétség, meg a farkasok vonítása, lila köd gomolygott... Aztán egyszer csak abbamaradt a mormolás, ő felnyitotta a szemét, megpaskolta a járókelő kezét, majd hiányos fogsorát egy széles vigyorban kivillantva így szólt:

– Egy ötvenes lesz, aranyoskám!

Mivel az én padom egy fa alatt állt, az övé meg nem, esős napokon átköltözött hozzám. Rossz időben nemigen álltak meg nála az emberek, ezért pontosan emlékszem arra a három jóslatra, amiket ekkor meghallgatni volt szerencsém. Egyszer egy idős néni tipegett oda megkérdezni, lesz-e valaha is unokája, mert mindkét fia húzódozik a nősüléstől. A jósnő hosszas hókuszpókusz után megnyugtatta, hogy tizenegy unokája születik majd, plusz a közeljövőben örökbe fog fogadni egy menyétpárt. Egy másik alkalommal egy félszeg fiatalember érdeklődött, előléptetik-e még az idén. Az öregasszony azt felelte, hogy hamarosan vezérigazgató lesz a cégénél, de annyira utálni fogja, hogy inkább visszavonul a hegyekbe, és felcsap kecskepásztornak. Bevallom, jókat mulattam ezeken a jóslatokon, s gyanítom, a cigányasszony nem kevésbé.

Hanem aztán megjelent egy nő, túl az ötvenen. Zaklatottnak tűnt.

– Mi akarsz tudni, aranyoskám?

– Férjhez fogok-e menni még ebben az életben?

Az öregasszony kártyát vetett, behunyta a szemét, majd kinyitotta, felfordította a lapokat, szemlélgette őket, majd így szólt:

– Férjhez mész, aranyoskám, júniusban!

A nő a szokásosnak a dupláját fizette, és boldogan távozott.

Ezt azért kicsit gonosznak éreztem.

– Tudja maga, hogy április van?

– A lapoknak reklamáljál, ne nekem! Én csak tolmács vagyok.

– Tolmács! Csaló, inkább az.

Ekkor felpattant, vetett rám egy lesújtó pillantást, hangosan szitkozódva („Hogy a varnyú vájná ki a szemedet...!) összeszedte a motyóját, és átsétált a saját padjához, hogy aztán onnan méregessen tovább dühösen.

(Taras Shevchenko: Cigány jósnő - illusztráció)

Olyannyira a szívére vette az őszinteségemet, hogy a következő esős napon négy esernyővel felszerelkezve érkezett meg, és ült le velem szemben. Egész nap nem volt kuncsaftja, hiába szólt utána minden járókelőnek, hogy:

–Egy huszasér’, aranyoskám, egy huszasér’...

Semmi. Unottan üldögélt, és az esernyőit igazgatta. Egészen megsajnáltam szegényt, mert bár ócska kuruzslónak tartottam, azért szórakoztatott a társasága.

Estefelé, valószínűleg végső elkeseredettségében, elővette a kártyáit. Kívácsian figyeltem. Csak nem jósol magának?

Pontosan ezt tette. Kivetette a lapokat, majd lassan felfordítgatta őket, mindegyiknél megállt néhány percre, és elgondolkodott rajtuk. Aki nem ismerte, azt is hihette volna, hogy tényleg ért hozzá.

Aztán, mikor az utolsó lapot is felfordította, furcsa dolog történt. Artikulálatlan hangon felsikoltott, felpattant, félresöpörte az esernyőit, és tébolyultan elrohant. Alig haladt el tíz métert, felbukott, és arccal landolt egy pocsolyában. Odaszaladtam hozzá, és felsegítettem. Úgy reszketett, hogy temérdek nyaklánca és karkötője csilingelve ütődött össze. Arca fájdalmas grimaszba torzult, nyitott száján nem jött ki hang, csak nézett rám zihálva.

– Jöjjön, igyunk meg egy sört!

Összeszedtük a holminkat, azaz én mindkettőnkét, és behúzódtunk egy közeli kis lebujba. Koszos volt és dohos, de jó meleg, és olcsón adták a sört. Arról nem is beszélve, hogy csak rongyos emberek látogatták, de tényleg rongyosak, kifejezetten jól öltözöttnek hatottam mellettük a viharvert széldzsekimben. Az öregasszony meg az áttetsző fátylaiban pláne.

– Mi történt? – kérdeztem, miután kissé lenyugodott.

Nem felelt, csak bámult bele a poharába.

– A kártyák mutattak valamit?

Még mindig néma volt.

– Nézze, a maga tudománya nagyon elvont, és izé... szóval, gyakran csalós. Gondoljon csak az idős hölgyre, csak nem fog egy menyétpárt...

– Meg fogok halni.

Minden drámaiság nélkül mondta ezt, tárgyilagosan, mintha csak azt közölte volna, hogy elállt az eső.

– Hogyan?

– Júniusban meg fogok halni.

***

Eltelt az április, a május is, a június is már a végét járta. A jósnő visszaköltözött hozzám az esős napokon, minden úgy ment, mint régen, kivéve, hogy az öregasszony már nem beszélt annyit. A jóslatai szárazabbakká váltak, mintha fárasztotta volna az egész. Durván megragadta az ügyfele kezét, eldarálta a kártyák tartalmát, majd a járókelőre rá sem nézve odavetette:

– Ötven.

Kezdett engem is magával ragadni a nyugtalanság. Lehetséges, hogy valóban tud valamit az öreglány? Lehetséges, hogy a hite valósággá teszi a jóslatát?

Egy júliusi napon megpillantottam a távolban azt a nőt, akinek a jósnő néhány hónapja azt találta kiolvasni a kártyákból, hogy júniusban férjhez megy. A nő tajtékozva rohant oda az öregasszonyhoz.

– Hogy hazudhatott ekkorát? Miért tette? Én meg hogy lehettem ennyire ostoba, hogy elhittem...

Percekig állt, és üvöltözött, a jósnő meg csak pislogott fel rá ártatlan, kerek szemmel, de a tekintete homályos volt, mintha gondolatban máshol járna. Mikor a nő megfordult, és elviharzott, szórakozottan még utána szólt:

– Ötven lesz, aranyoskám!

Egy darabig átszellemült mosollyal üldögélt, majd felpattant, összeszedte a cuccát, és vidáman átkiáltott hozzám:

– Gyere, aranyoskám, meghívlak egy sörre! Nem is! Kettőre! Ünnepelünk!

Attól a naptól kezdve mintha kicserélték... pontosabban visszacserélték volna: újra látta a lila ködöt, meg hallotta a farkasok vonítását, újra vigyorgott, kezet paskolt, egyszóval ugyanolyan lökött lett, mint amilyennek megismertem. Talán mintha kicsit túljátszotta volna a szerepét, talán erőltetettebb volt, mint korábban, de ennek nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget.

Egyik esős napon felajánlotta, hogy ingyen megmondja a jövőmet. Már épp szabadkoztam volna, hogy igazán nem kell, de ő folytatta:

– Nem mintha bármit is érnének a jóslataim – keserű mosollyal pillantott fel rám. – Sírjak-e vagy nevessek?

Alig hittem a fülemnek.

– Hiszen életben maradt!

– Na és? Miben higgyek?

***

Teltek-múltak a hónapok, újra kitavaszodott, sőt, a június is eljött. Arról a bizonyos jóslatról nem esett több szó köztünk, a viszonyunk olyan volt, mint annak idején: két „kolléga” összefogott rossz időben, és elbeszélgettek erről-arról. De sohasem komoly dolgokról, hiszen az embernek oda kell figyelnie, milyen információkat ad ki magáról. Még ha – mondjuk ki! – csak egy koldus is. Az azonban feltűnt, hogy szomszédom újra felvette azt a búskomorságot, ami azután jellemezte, hogy jósolt magának. A mélabú okára rákérdezni azonban nem mertem.

Egy verőfényes délután megjelent egy rendkívül elegáns középkorú hölgy, aki valamiért ismerősnek tűnt. Már percek óta ölelgette a lemerevedett jósnőt, mire rádöbbentem, hogy ez az a nő, aki egy éve elkeseredetten reklamált a be nem következett esküvője miatt. Feltűnően vidámnak tűnt, és az öltözéke is csak egy dologra engedett következtetni. Miután továbblibegett, megláttam az öregasszonyt is, aki úgy ült a padon, ahogy a nő az öleléséből elengedte, mozdulatlanul, bambán, mint aki valami nagyon különös dolgot hallott az imént.

Már keltem fel, hogy odamenjek hozzá elmagyarázni, hogy egy jóslat beteljesülése még nem vonja maga után az összes beteljesülését, mikor elmosolyodott. Megcsókolta a kártyáit, és derűsen integetett nekem, hogy maradjak csak a helyemen, jól van.

Talán még sosem dolgozott olyan őszintén és akkora hévvel, mint azokban a hetekben. Gyakran napos időben is odaült hozzám, csak hogy csevegjünk egy kicsit. Valahol nagyon mélyen nyugtalanított a viselkedése, de szívesebben ringattam magam abba a hitbe, hogy már nem érdekli, amit anno magának jósolt.

Egy nap nem jelent meg a helyén. Úgy értem, egész nap. Nem emlékeztem hasonló esetre a hosszú együtt töltött évek alatt, ezért estére már igencsak ideges lettem, de nem tehettem semmit, ezért hazamentem.

Másnap reggel „munkába” menet az újságos mellett elhaladva szörnyű szalagcím ragadta meg a tekintetemet: „Öngyilkosság a síneken” Azonnal vettem egy példányt. A cikk így folytatódott:

„Idős hölgyet gázolt el a vonat tegnap, június 30-án estefelé. A mozdonyvezető elmondása szerint nem látta a síneken fekvő asszonyt, aki minden jel szerint öngyilkosságot követett el...”

Elszédültem. A cikk nem közölt semmi érdemlegeset arról, hogy ki lehetett az idős hölgy. Egész nap elő sem vettem a gitáromat, egyszerűen nem tudtam koncentrálni. Mikor már besötétedett, elsétáltam abba a kocsmába, ahol sörözni szoktunk. Vagyis ahol már kétszer söröztünk együtt, de ez már szinte szokásnak minősíthető. Alighogy letettem magam az egyik rozoga székre a pultnál, a csapos elém rakott egy nagy pohár sört és egy kis csomagot. Flegmán közölte velem, hogy már kifizették, és tovább törölgetett egy poros bögrét egy poros ronggyal. Dermedten meredtem a csomagra, majd lassan bontogatni kezdtem. Bukfencet vetett a gyomrom, mikor megláttam a tartalmát: „kolléganőm” jóskártyapaklija volt és egy kis cetli: „Látod, mégsem voltam csaló!”