"A magyar néző nem szívesen nézi vissza saját történeteit a vásznon…"
– mondja Siflis Zoltán filmrendező
Az egyik internetes portálon nemrég megjelent egy izgalmas összeállítás arról, hogy a magyar sikerfilmek, amelyeket a szakma – köztük a Magyar Filmszemle bírálóbizottsága és a nemzetközi filmfesztiválok zsűrijei – kiválónak értékel, nem képesek becsalogatni a magyar nézőket a mozikba. Mundruczó Kornél Deltáját például – amelyben Lajkó Félixet is láthattuk – miután megnyerte a Filmszemlét, és kijutott a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjába, ahol megkapta a FIPRESCI-díjat, a filmkritikusok elismerését is, összesen 21 880 néző látta.
De nem ez a legrosszabb adat. Az utóbbi évek szemlenyertes filmjei közül az Iszka utazását tekintették meg a legkevesebben Magyarországon: mindössze 12 035 nézővel „büszkélkedhet”. A szintén szemledíjas Fekete kefét is csak24 550 néző tekintette meg, de a francia koprodukcióban készült Taxidermiára is mindössze 37194-en voltak kíváncsiak. Kétségtelen tehát, hogy nem egyedi esetről, hanem jelenségről van szó, amelynek lehetséges okairól Siflis Zoltán filmrendezővel beszélgettünk, közben kitérve természetesen a vajdasági magyar film helyzetére is, amely még sokkal rosszabb helyzetben van.
– Miben látja annak az okát, hogy a magyar filmekre nem kíváncsiak a magyar nézők? Egyáltalán egyetért-e ezzel a kijelentéssel?
– Természetesen egyetértek, sőt, azt kell mondanom, erre a kérdésre nagyon sokan keresik a választ évek óta. Nagyon érdekes jelenség az, hogy a magyar nézők a saját világukat feldolgozó, azt bemutató filmekre nem kíváncsiak. Magam is megdöbbenéssel olvastam, hogy 2008-ban például nyolcmillió négyszázvalahányezer néző volt a magyar mozikban, ami véleményem szerint óriási szám. Ám amikor kiderül, hogy ez kb. 240-250 filmet jelent évente, aminek kétharmada amerikai, és csak egyharmada magyar, akkor felmerül a kérdés, hogyha ekkora nézőszáma van a moziknak, akkor hogyan lehetséges az, hogy a magyar filmeket nem nézik meg. Lehet, hogy tisztelik, lehet, hogy szeretik, de ami a lényeg: nem vesznek rá jegyet. Bár pontos adataim erre vonatkozóan nincsenek, úgy tudom, hogy elsősorban a fiatalok és az értelmiségiek azok, akik szívesen megnézik a magyar filmeket.
(Lajkó Félix és Tóth Orsi féltestvérek a Deltában)
Azok az igen jelentős filmek, amelyek gazdagítják a magyar filmművészetet, filmtörténetet – mivel kimagasló művészi értékekkel bírnak –, ha elérik a százezres nézőszámot, akkor már nagyon boldogok az alkotók. Úgy érzem, ennek talán az az oka, hogy a magyar néző a saját történeteit, amiket ő is megél nap mint nap, érdekes módon nem szívesen nézi vissza a vásznon, mintha menekülne attól a társadalomtól – illetve annak filmművészi tükröződésétől –, amelyben él. Holott ezek a filmek pontosan annak a társadalomnak a különböző aspektusait próbálják feltárni, olyan ingereket közvetítve ezáltal, amin érdemes lenne elgondolkodni, hiszen folyamatosan nyomasztanak bennünket. A nézők azonban inkább egy mesevilágban kívánnak felüdülni. A kollektív menekülési tendencia mögött a belefáradtságot, a megcsömörlöttséget vélem felfedezni, hiszen az emberek többsége az elmúlt évek, évtizedek társadalmi változásait nem tudta kellő mértékben feldolgozni, a saját helyét sem találja, és amikor ezzel találkozik a filmekben, megpróbál elzárkózni tőlük.
Ha azt vesszük alapul, hogy ma az emberek rendkívül keveset olvasnak – főleg értékes irodalmat –, a koncerttermek és a színházak ugyan megtelnek, de azok befogadóképessége korántsem tudja felülmúlni a mozikét, akkor azt tapasztalhatjuk, hogy egyfelől van egy viszonylag nagy érdeklődés a filmek iránt, másfelől viszont – a művészmozik statisztikái alapján – nagyfokú érdektelenségre lehet következtetni.
(Nagypál Gábor az ártatlanul elítélt roma szerepében Ragályi Elemér Magyar Filmszemle díjas filmében)
– Lehet-e általánosítani abban a tekintetben, hogy azok a magyar filmek, amelyek viszonylag magas nézettséget képesek produkálni, mennyiben tekinthetők igényes, színvonalas alkotásoknak?
– A nézők a színvonalas, komoly témát feldolgozó, magas esztétikai és formai nyelvet alkalmazó alkotásokat elutasítják, mivel azoknak nehezebb a befogadása. Ma a kínálatban számtalan olyan középszerű, kommersz film is kínálja a filmélményt, amit a néző könnyen befogadhat, amennyiben nem kíván intellektuális erőfeszítésekre vállalkozni. Felmerül az a kérdés is, hogy vajon mennyire érdekes történeteket választanak az alkotók. A magyar filmművészetben látok egy érdekes tendenciát, amely viszonylag sikeresen ötvözi a közönségfilmek és a művészfilmek elemeit. De az már az új generáció feladata, hogy ezt állandósítsa, és tartós folyamattá tegye, amely visszacsalogathatja a nézőket a mozikba.
– Ha már minőségről esik szó, felmerül az örök kérdés: világviszonylatban hol áll a magyar film, ami a minőséget illeti?
– Ha azt vesszük figyelembe, hogy hány rangos nemzetközi fesztiválon vesznek részt és kapnak fontos elismeréseket a magyar filmek, akkor az évi filmgyártást is figyelembe véve – ami körülbelül évi huszonöt-harminc alkotást jelent –, azt kell mondanom, hogy a magyar film megítélése – szakmán belül – igen pozitív és figyelemre méltó. Azt viszont nem tudom, hogy ezeknek az alkotásoknak milyen a fogadtatása a közönség részéről. Tudniillik ezeket a filmeket általában külföldön is az art mozi-hálózatokban vetítik. Ha tehát azt vesszük alapul, hogy milyen a megítélése a magyar filmgyártásnak, akkor nincs miért panaszkodni, hiszen számon tartják a magyar filmet a világ szinte minden országában, csak az a kérdés, hogy ezt hányan nézik meg. Na, de kérdem én, hányan olvassák el a legújabb fontos regényeket, verses- vagy novellásköteteket?
.jpg)
Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a televízió egyben jelent újabb nyilvánosságot és konkurenciát is a mozinak. Ráadásul a legális és illegális DVD-kiadványok is mind-mind csökkentik a filmeknek a hivatalos nézőszámra vonatkozó adatait, ellenben növelik a nézőik számát. Ha a filmek bekerülnek a televízióba, az megtöbbszörözi a nézőszámukat. A művészmozik mellett éppen ezért nagyon fontos lenne az is, hogy a nemzeti filmművészet jelentős alkotásait a televíziók is rendszeresen műsorunkra tűzzék.
– Mi a helyzet a vajdasági magyar filmmel ilyen tekintetben? Kissé talán álnaiv kérdéssel élve, mekkora közönsége van a vajdasági filmnek?
– A vajdasági magyar filmnek alig van közönsége, szinte nincs is. Nincs igazi art mozi-hálózatunk, amely ezeket műsorára tűzné. A mozikból teljesen eltűntek ezek a filmek, a magyar nyelvű tévéadók még olykor-olykor műsorukra tűznek néhányat, de korántsem engednek nekik elegendő teret. Persze felmerül a kérdés, hogy van-e erre igény, érdekelnek-e bennünket az itt létrejövő, általunk készített játék- és dokumentumfilmek. Ezen a téren is komoly gondot látok. Az elmúlt hónapokban például szinte csak akkor kerültek ezek a filmek a vajdasági nézők elé, alkalmi vetítéseken, ha az alkotók maguk kínálták fel azokat. Nem tudok arról, hogy a művelődésszervezők bárkit is megkerestek volna, amikor elkészült egy-egy új filmmel, ami eleve egy egészségtelen viszonyra utal.
(Tolnai Szabolcs Danilo Kiš művét vette alapul Fövenyóra című filmjéhez)
De mindemellett ránk is vonatkozik az, hogy azok a témák, amiket a film formanyelvén megfogalmazunk, vagy nem eléggé fontosak számunkra, vagy nem szívesen szembesülünk velük. Tehát ami a vajdasági magyar filmet illeti, a helyzet abszolúte katasztrofális. Példaként meg kell említenem, hogy amikor Budapesten, a Biennálé keretében megszerveztük a kortárs határon túli magyar filmek szemléjét – ahova magam válogattam a Kárpát-medencei filmeseknek az elmúlt két évben készült kiváló alkotásait –, megdöbbenéssel kellett tapasztalnunk, hogy Budapesten – ahol ott van a szakma java, ahol ott van a művészetértő közönség –, körülbelül száz ember volt kíváncsi a filmekre. De sajnálattal olvastam azt is, hogy Tolnai Szabolcs nagyszerű filmjét, a Fövenyórát mindössze háromezer-százan nézték meg. Ráadásul itt, Vajdaságban még kevesebben látták, ami igencsak lesújtó számomra.
– Elképzelhetőnek tartja, hogy a későbbiekben felfedezésre kerül majd – akár az aktuális, akár a múltbéli – vajdasági magyar film?
– Ez az egyetlen, ami éltet bennünket, és valamennyiünknek ez ad erőt a további filmkészítéshez, tudniillik ezek az alkotások – még a leggyengébbek is – a kornak valamiféle lenyomatai, ami miatt nyilvánvalóan nagyon fontos kordokumentumai lesznek majd az utókornak. Csak nem szabad elfelejteni, hogy minden film sokkal erőteljesebben viseli magán annak a periódusnak a vizuális lenyomatát, amelyben születik. Ugyanakkor a filmművészet terén is olyan gyorsan változnak a formanyelvi megoldások és a trendek, hogy egy-egy alkotás néhány év után egy picit már anakronisztikusnak tűnhet. Tehát el tudom képzelni, hogy lesz majd reneszánsza ezeknek a filmeknek – sőt, egy ilyen irányvonalnak a jelei már meg is mutatkoznak is a világban –, és csak akkor derülhet ki igazán, hogy melyek azok az alkotások, amelyek időtállóak.
Vagy a kikapcsolódás könnyed és hátborzongató formájáról!
