„…szabadíts meg minket a Gonosztól!”

Bobby 15 éves volt. Egy éve bátyja, Stuart öngyilkosságot követett el. Kezdetben úgy tűnt, Bobby viszonylag jól viseli testvére halálát. A tanulmányi eredménye viszont egyre gyengült, az erős négyes tanuló szinte mindenből megbukott. Szülei persze próbáltak vele beszélni, de erre mind kevésbé volt hajlandó. Nemsokára ellopott egy autót (soha nem vezetett azelőtt), karambolozott, és a rendőrség letartóztatta. Szülei felelősségére szabadlábra helyezték, és azt tanácsolták, mielőbb forduljanak pszichiáterhez. Ekkor került Bobby depresszió diagnózissal dr. Peck irodájába. Akadozó, nehézkes, hallgatásokkal teli beszélgetésük alatt (a serdülők ebben a korban kezdik megtanulni, hogyan azonosítsák az érzéseiket), miközben a fiú folyamatosan a karjain lévő sebeket tépkedte, többek között kiderült: Bobby egy teniszütőt kért karácsonyra. A szüleitől egy huszonkettes kaliberű puskát kapott. Azt a fegyvert, amivel a bátyja fejbelőtte magát.

Ez a cikk terjedelménél és jellegénél fogva nem bírja el azt az elképesztően sokatmondó, apró részletekben mérhetetlenül gazdag beszélgetést, ami dr. Peck és Bobby szülei közt lefolyt. Arra a felvetésre, hogy Bobby a „karácsonyi ajándékot” úgy értelmezhette – mivel, mint mindenki az élettel velejáró konfliktusok során, ő is számtalanszor kívánta bátyja halálát, és bűntudata volt ezért - : „Vedd a bátyád fegyverét és tedd, amit ő. Rászolgáltál a halálra”, szülei úgy reagáltak: ők egyszerű munkásemberek, nem olyan tanultak, mint a doktor úr, nem juthatnak ilyen finom gondolatokra; különben is, egy ilyen korú fiúnak remek ajándék a fegyver, vagy talán a doktor úr is amolyan fegyverellenes fickó? Nos, joga van hozzá. Tulajdonképpen sem hajlandóság, sem képesség nem volt bennük arra, hogy akár a legkisebb együttérzést vagy törődést is tanúsítsák a fiuk iránt. Ennek a történetnek kivételesen van happy endje: Bobbyt sikerült elköltözteni egy szeretett rokonához, Helen nénihez. A kulcsszó a környezetváltozás. És ekkor fordult dr. Peck érdeklődése afelé, amit a tudomány (és amennyiben igényt tart annak rangjára, a pszichológia) különböző okokból nem szokott megnevezni, és ez: a gonoszság.

Pszichológiai alaptörvények

A mindennapi emberi gonoszság ritkán nyilvánul meg olyan szembetűnően, mint Bobby szüleinél. Általában sokkal körmönfontabban jelentkezik. Sok szülő, aki valamiért elutasítja gyerekét, gyakran színleli a szeretetet. A gyerekek szemében – de még a kamaszoknak is – a szüleik olyanok, mint az istenek. Az, ahogyan a szülők csinálnak valamit, számukra azt jelenti, hogy a dolgokat így kell csinálni. A gyerekek nem képesek szüleiket objektíven összehasonlítani más szülőkkel. Nem képesek reálisan értékelni szüleik viselkedését. Ha a szülei úgy bánnak vele, mint aki rossz, a gyerek valóban rossznak fogja érezni magát. Ha csúnyának, butának, másodrendű élőlénynek kezelik, akkor ilyen kép fog kialakulni benne saját magáról. Ha szeretet nélkül nő fel, azt fogja gondolni, hogy őt nem lehet szeretni. Ez a gyermeki fejlődés egyik alapszabálya: Ha a szülői szeretetben hiány jelentkezik, a gyerek ezt úgy éli meg, mint amit ő idézett elő, s ennek következtében irreálisan negatív énképet fog kialakítani. Ha egy gyereknek konfrontálódnia kell szülei gonoszságával, nagy valószínűséggel félreértelmezi a helyzetet, és azt fogja gondolni, hogy a gonosz őbenne lakozik.

(Roman Polanski: Rosemary gyermeke - illusztráció)

Radikális megközelítés: a gonoszság mint betegség

A gonoszság mint betegség melletti legfőbb érve dr. Pecknek, hogy betegség minden olyan testi vagy személyiségbeli hiányosság, amely meggátol bennünket abban, hogy kihasználjuk emberi létünk lehetőségeit. Bár sokféleképpen lehet megközelíteni a kérdést, mit nevezünk emberi lehetőségnek, sok férfi és nő ért el a világban olyan méltóságteljes létformát, hogy elmondhatjuk róluk: igaz emberekké váltak. Ezek az emberek élvezik az életet, mégis szembe tudnak nézni a halállal és el is tudják fogadni; munkájukban nemcsak produktívak, de kreatívak is; szeretik embertársaikat, és jóakarattal közelednek hozzájuk. A legtöbb ember azonban, testi-lelki hiányosságai miatt nem tud elérni ilyen magasrendű állapotot, míg szembe nem néz a saját árnyékával. A felelősség el nem ismerése általában alapvető kritériuma a személyiségzavaroknak, a gonoszt tehát az alábbi jegyek alapján különíthetjük el más zavaroktól:

- viselkedése állandó jelleggel destruktív és bűnbakképző, ám ez a legtöbbször igen körmönfontan jelentkezik

- szélsőségesen képtelen elviselni bármiféle kritikát vagy egyéb nárcisztikus sérülést, ez azonban rendszerint rejtve marad

- nagy súlyt fektet arra, hogy nyilvános és privát énképében egyaránt a tiszteletreméltóság látszatát keltse – ez egyrészt kiegyensúlyozott életmódot eredményez, másrészt állandó színlelést, az ellenséges érzések és a bosszúvágy tagadását

- jellemző rá az intellektuális mesterkedés, a stressz növekedésével enyhe skizofréniára jellemző gondolkodási zavarok léphetnek fel (A legtöbb skizofrén gyerek szülei vagy időszakos skizofréniások, vagy gonoszak, vagy mindkettő. A gonoszság gyógyítása mellett e könyv megírásának elsődleges célja a gonoszság áldozatainak gyógyítása.)

A gonosz olyan erő - rejtőzzön akár az emberi lényeken kívül vagy belül -, amely el akarja pusztítani az életet és az életkedvet. A jóság pedig ennek ellentéte. A jóság segíti az életet és bátorítja az életkedvet.

Coming out – és az ördögűzés

M. Scott Peck könyvében az ő Urának nevezi Jézus Krisztust. Jó néhány évig a buddhizmus, majd a szufi misztika híve volt, és csak 43 évesen, hosszú idővel e könyv írásának megkezdése után vált kereszténnyé, a baptista felekezet tagjaként. Még megtérése előtt egyik páciense, Charlene miatt kezdte el tanulmányozni az ördögűzéssel (exorcizmussal) foglalkozó irodalmat. Számtalan szenzációhajhász és lebutított ponyva között akadt néhány komoly és igényes szerzőre is, akik egybehangzón állították, hogy az igazi megszállottság igen ritka jelenség. Dr. Peck természetesen szkeptikus volt a témát illetően. Emellett elismerte, hogy azért, mert ő, tudomása szerint, még nem találkozott vele, megszállottság igenis létezhet. Olvasta Malachi Martin Hostage to the Devil c. könyvét (öt esetet tárgyal), de ez nem győzte meg. Végül kollégái praxisában találkozott két pácienssel, akiknél valódi sátáni megszállottságról volt szó. Ezt írja: „ – Most már tudom, hogy a sátán valóban létezik. Találkoztam vele.” Nem kézzelfoghatóan létezik, mint az anyagi világ, hanem szellemként, és csak az emberi test által van hatalma."

Aki ezek után hajmeresztő részletekre, az Ördögűzőt megszégyenítő jelenetekre számít, csalódnia kell. Peck néhányszor beszél ugyan a látottakról ( „Amikor az egyik esetben a démoni erők végül is világosan megnyilvánultak, olyan kifejezés jelent meg a páciens arcán, amelyet nem tudok másnak nevezni, csak sátáninak. Hihetetlenül gőgös vigyor volt ez, amelyet a tökéletesen ellenséges rosszakarat táplált. Sok-sok órát töltöttem már azóta a tükör előtt, próbálva utánozni ezt az arckifejezést, de teljesen sikertelenül.”), de ez a két eset nem elegendő a tudományos kutatáshoz – ő pedig mindenfelett azt szorgalmazza -, és Malachi könyvében kimerítőbb esetleírásokat találhatunk.

Kinek van hatalma a sátán fölött?

A hatalom szempontjából a hagyományos pszichoterápia és az ördögűzés radikálisan különbözik egymástól. A hagyományos terápiát a páciens bármikor megszakíthatja. Az exorcizmusnál viszont a beteget erőszakkal is vissza lehet tartani. Mindkét említett ördögűzés előtt a beteg aláírt egy beleegyező nyilatkozatot, melyben tudomásul vette, hogy az akció sikertelen is lehet, és hogy az eljárás következtében akár életét is vesztheti.( Ez érzékeltetheti, mennyire bátrak és kétségbeesettek voltak ezek az emberek. Ma mindketten egészségesek. Ha nem vállalták volna az ördögűzést, valószínűleg mindketten halottak lennének.)

Az ördögűzés időtartama nem meghatározott, napokig is eltarthat. Mindig legalább háromtagú csoport végzi. És mindig Isten erejét hívják segítségül imával és rituális cselekedetekkel. Hívőként Peck érezte Isten jelenlétét; egy ateista társa nem élte át ugyanezt, de élményei közül sokat ő se tudott megmagyarázni. A pszichoterápiához hasonlóan az ördögűzés is analízisen, a gondos vizsgálaton, az értelmezésen, a bátorításon és a szeretettel végzett konfrontáción alapszik. De ördögűzésnél magasfeszültséggel dolgozunk. Az igazi ördögűző szerepének leglényegesebb összetevője a szenvedésre való hajlandóság. Ő éli át a legteljesebb mértékben a démoni erőkkel való összeütközés fájdalmát. Az ördögűző csapatot elsősorban a szeretet motiválja a részvételre, nem pedig a kíváncsiság. Mindannyian nagy veszélynek teszik ki magukat, és hatalmas kockázatot vállalnak. Szükségük van a sikerhez analitikus távolságtartásra, együttérző bevonódásra, érthető fogalmazásra, intuitív felismerésekre, spirituális tisztánlátásra, alapos teológiai és pszichiátriai ismeretekre, imádsággal kapcsolatos tapasztalatokra és sok minden másra. Mindezzel nem rendelkezhet egyetlen ember, ezért is dolgoznak csapatban. Körükben tapasztaltak a páciensek életükben először igazi közösséget. Mindketten elképzelhetetlenül magányosak és kiszolgáltatottak voltak. Egyiküknél ötéves korában kezdődött a megszállottság, másikuknál 12 évesen, amikor intenzíven érdeklődni kezdett az okkultizmus iránt. De mindketten olyan stresszhatásoknak voltak kitéve már ezt megelőzően is, hogy azok önmagukban is elegendők lettek volna az elmebetegséghez. A kiűzés pillanatában önként vették a kezükbe a feszületet, és imádkoztak a megszabadulásért. Végső soron tehát maga a páciens az igazi ördögűző.

A gerendáé az elsőbbség

Mindannyian egy képzeletbeli skálán helyezkedünk el, valahol a jó és a gonosz két végpontja között. Ki az egyikhez áll közelebb, ki a másikhoz. Szabad akaratot kaptunk, és miénk a döntés, melyik pólus felé közeledünk. Ez éppen elég felelősség. Mindenki ismeri a textust: „Képmutató! Előbb vedd ki a gerendát a saját szemedből, akkor hozzáláthatsz ahhoz, hogy kivedd a szálkát embertársad szeméből”(Mt 7:1-5) Tagadhatatlan, hogy a hazugság, a képmutatás, az irigység, az erőszak, a gyilkosság, a gonoszság örvénylik „a lélek születésének völgyében”(Keats). De amíg mi fel nem ismerjük magunkban ezeket, és nem választjuk helyettük az életet és az életörömöt, ne akarjunk másokat megváltani. Aldous Huxley írja A loudoni ördögökben: „A gonosszal való állandó és túl intenzív foglalkozás kivétel nélkül mindig katasztrofális eredménnyel jár. Azok, akik a másokban lakozó gonosz ellen folytatnak keresztes hadjáratot, nem pedig Isten megtalálásáért önmagukban, soha nem teszik jobbá a világot(…) Ha elsődlegesen a gonoszságra koncentrálunk, akkor legyenek bár a legjobb szándékaink, mégis a gonosznak adunk alkalmat a megnyilvánulásra.”

Az áldozat-paradoxon

A gonosz meggyógyítása – akár tudományos módszerrel, akár máshogyan – csak a szeretet révén valósulhat meg. Önkéntes áldozatra van szükség. A gyógyítónak saját lelkét kell csatamezőként felajánlania. Neki kell vállalnia azt az áldozatot, hogy magába fogadja a gonoszt. Mi védi meg ezt a lelket a pusztulástól? Ha valaki szívébe fogadta a gonoszt, még ha le is győzi ezzel, nem pusztítja-e el saját jóságát is? Működik itt valamilyen rejtélyes alkímia, amelyben az áldozat válik győztessé. Nem lehet tudni, mindez hogyan megy végbe, de megtörténik. „Az elég jó emberek megengedhetik maguknak, hogy átjárja őket mások gonoszsága – hogy ezáltal megtörjenek, ugyanakkor valahogy mégis érintetlenek maradjanak; bizonyos értelemben akár el is pusztuljanak, ugyanakkor mégis életben és épségben maradjanak. Minden egyes alkalommal, amikor ez megtörténik, egy csöppet elmozdul a hatalom eloszlása a világban.”