Az egyre tudatosabb ösztönzenész…

– Szerda Árpádnak hívnak, huszonegy éves vagyok. Körülbelül négyéves korom óta foglalkozom zenével. Mondhatni, ez tölti ki az életem nagy részét, ez a legfontosabb az életemben. Ja, és zongorista vagyok, a fő hangszerem a zongora.

– Játszom még szájharmonikán, gitáron, meg más hangszereken is, a népiek közül furulya, tilinkó, kaval, amik ugye moldvai népi hangszerek, meg ott van még a doromb, meg vannak még hangszerek, amiken játszogatok, amiken valamennyire tudok. Nálunk a családban nagyon sok zenész van, apukám vagy harminc évig dobolt, a nagytatám nótaénekes, a nővérem is járt zeneiskolába, ő is szeret zenélni, foglalkozik is vele… Szóval, mondhatni, hogy muzikális családból származom, és így volt lehetőségem és indíttatásom több hangszeren is kipróbálni magamat. Meg több stílusban is…

– Én úgy gondolom, hogy aki elég okos és intelligens, az meg tudja látni ezeknek a dolgoknak azt az oldalát, ami jó, és amit ki kell használni, és azt az oldalát, amivel nem kell foglalkozni. Nyilván az iskola rengeteg lehetőséget ad arra, hogy az ember megmutassa magát, hogy megtanuljon sok dolgot, és ezt kell tudni okosan kihasználni, ha valaki tényleg fejlődni akar egy hangszeren, vagy zeneileg. Ez miatt nagyon pozitív dolognak tartom az iskolát. Persze, vannak olyan esetek, hogy bizonyos tantárgyak vagy tanárok elnyomnak diákokban dolgokat, mondjuk, a kreativitást. Vagy kicsit beskatulyázzák a zenét, vagy nagyon behatárolják, és ez gond lehet. Szerintem mindenkinek meg kell hagyni, hogy saját véleménye, saját elképzelése legyen a zenéről, és azt ki tudja fejezni a hangszerén. Ezért tartanám nagyon fontosnak az improvizációt az iskolákban, amiről nem tudom, hogy lenne a klasszikus oktatásban. Talán külföldön igen. Nagyon fontos lenne, hogy a zenészek tudjanak szabadon, a saját elképzeléseik szerint is muzsikálni, mert csak így tudják mások műveit, zenéjét értékelni, előadni, teljesen átélni. A legteljesebben.

– Nem konkrétan Szegedre akartam menni. Én Újvidékre készültem. Közben édesapám mondta, hogy van lehetőség jelentkezni Szegedre, ott is van fölvételi, akkor nagy hirtelen összekaptam magam, elmentem fölvételizni, sikerült, ottmaradtam…

– A légkör teljesen más. Nyilván sokan tudják, főleg azok, akik ott tanulnak, de biztosan mindenkinek meséltek arról, hogy milyen az ottani mentalitás… Az oktatásról nem tudok sokat mondani, mert nem tudom, itt mennyire foglalkoznak a diákokkal. De ahogy én hallottam, az itteni tanárok gyakran havonta csak egyszer vagy egyszer sem jönnek be órára. Magyarországon hál’ istennek ez nem így van, rendszeresen tartanak órákat, figyelnek a diákokra… Persze, én csak a zeneiskolákról tudok beszélni. Egy diákkal sokat kell foglalkozni. Hogy a tanár is lássa a fejlődést, meg hogy a diák is érezze, hogy ővele foglalkozva van. Ez nagyon fontos szerintem.

– Igen, továbbmentem az úgynevezett ötödik évre, mivel nem sikerült a felvételim az egyetemre. Utólag jöttem rá, hogy ez nagyon hasznos dolog volt, azt hiszem, kellett nekem, mert így még tovább tudtam fejlődni, átláttam a helyzetemet, a jövőmet. Szóval, mindenképpen pozitív dolog volt. Aztán meg ottmaradtam egyetemen, most másodéves vagyok. Gyűröm… 

– Ezt majd utólag fogom eldönteni, szerintem. De mindenképpen pozitív dolognak tartom, hogy ott lehetek, hogy tanulhatok. Én nagyon kritikus vagyok az iskolával, tantárgyakkal, tanárokkal szemben, ilyen szempontból vannak számomra negatív dolgok, de az iskola befejezése, az a tudás és az a szakképesítés, amit itt kapok, mindenképpen hasznos lesz. Annak ellenére, hogy nem mindig érzem annyira a magaménak ezt az egészet...

– A munkalehetőségek nálunk is ugyanolyan szűkösek, mint más szakmákban. A zene egy olyan területe a művészeteknek – de talán mindegyik művészetre, sőt, lehet, hogy mindegyik munkára érvényes az, de a művészetekre főleg –, hogy nem az számít, hogy kinek milyen papírja és szakképesítése van, mert nagyon sokan ösztönösen érzik a dolgokat, ösztönösen jól zenélnek, jól írnak, jól festenek. Sok ilyen embert ismerek, akik ebből élnek. Ha írsz egy jó zenét vagy jó könyvet, senki sem fogja megkérdezni, hogy van-e papírod, fejeztél-e be iskolát. Ha jó, amit csinálsz, akkor vevők rá az emberek. Nyilván egy matematikával vagy fizikával kapcsolatban ugyanezt nem lehet elmondani, mert rengeteg dolgot meg kell tanulni, tudni kell a definíciókat, a szabályokat. Azt nem lehet ösztönből csinálni. A zenénél szabadabb a pálya, nem annyira fontos az iskola. De mégis fontos...

– Az elejében nagyon sokan játsszák érzésből, de való igaz, hogy többet kell tanulni hozzá, mint a szabadabb műfajokhoz. Rengeteg szabály és stílusbeli különbség van, amit meg kell tanulni. Van egy-két kivételes adottságú ember, aki ezt ösztönösen tudja csinálni, de az nagyon kevés. És ők is már valamit tanultak. Nagyon kevés olyan ember van, aki nem tanult semmit. Annak érződik is a játékán, kicsit szélsőségesebben, durvábban, puritánabbul játszik, mert az érzéseik viszik. A klasszikus zenében egy bizonyos fajta tudatosság nagyon fontos lenne. Előre eltervezni a dolgokat. Improvizációs zenében, jazzben vagy könnyebb műfajokban ez annyira nem fontos, nyilván, ott is fontos lenne, és az igazi jó zenész akár magának az improvizációnak a menetét is eltervezi. De ott inkább az ösztönösség uralja a terepet.

– Úgy érzem, hogy eléggé erősen munkálkodnak bennem az ösztönök, de most már egyre jobban látom a tudásnak és a tudatosságnak az előnyeit, és ezért próbálom ebbe az irányba vinni magam, hogy minél jobban megalapozzam ezeket a dolgokat. Ha az embernek tudás és tudatosság van a kezében, akkor van egy fajta biztonsága a zenében, és azon fölül azt csinál, amit akar, bármikor kitérhet, de ha éppen nincs ötlete, vagy „nem szállja meg az ihlet”, mindig tudja egy bizonyos irányba vinni a zenét.

– Mindegyiknek más. Többféle beállítottságú zenész van. Aki inkább szólistaalkat, annak biztosan az az álma, hogy minél nagyobb koncerttermekben, minél nagyobb közönség előtt játsszon. Ez igazából egy tág dolog, mert nagyon sokan sokféleképpen látják a zenét. Azok, akiknek terveik, álmaik vannak a zenével kapcsolatban, általában karrieristább beállítottságú emberek. Úgy tapasztaltam, hogy azok, akik csak saját maguknak zenélnek, és hobbiból fogják fel az egészet, azoknak nincsenek különösebb céljaik vele, csak azért zenélnek, mert szeretnek zenélni. Akiknek ez a hivatásuk, a zenéből szeretnének megélni, azok közül is sokan szerényebbek, azt mondják, szeretnének egy biztos állást, tanítani, esetleg egyetemen, és nem is álmodnak nagy koncerttermekről… Akik zenekarban zenélnek, biztos, hogy minél jobb zenészekkel, minél jobb zenekarban szeretnének játszani. Igazából nekem is, ha van álmom és célom a zenélésben, akkor az ez.

– Nagyon sok. Nyilván a legnagyobbak közül bárkivel szívesen zenélnék együtt. A dzsesszzenészek közül Herbie Hancockkal vagy Eric Claptonnal, na, most tényleg nagy neveket mondok, ezek nagyon nagy álmok. De ilyen kvalitású zenészekkel mindenképpen szeretnék egyszer együtt zenélni. Megtapasztalni azt az érzést, hogy milyen egy nagyon jó zenekarral, egy nagyon jó zenész mellett játszani. Sok olyan zenész van, akik nem annyira híresek, de a közelünkben vannak, itt élnek körülöttünk, például már Újvidéken meg a környező nagyobb városokban is vannak olyanok, akikkel szívesen játszanék együtt. De úgy érzem, hogy még fejlődnöm kell...

– Azt tapasztaltam, hogy nem az erős oldalam… De szeretnék tanítani, kipróbálni magam benne. Lehet, hogy tudnám csinálni, de nem érzem még késznek magam rá, és most még nem érzem azt az ambíciót sem, hogy gyerekekkel vagy fiatalokkal foglalkozzak, és átadjam a tudásomat, mert úgy érzem, hogy nekem is hiányos a tudásom, és még többet akarok tanulni. Az biztos, hogy jó érzés megosztani másokkal ezeket a dolgokat, de én úgy tapasztaltam, hogy nem vagyok az a tanár beállítottságú, én inkább szeretek zenészekkel játszani, inkább csak zenélni szeretek, igen, nekem ez a legjobb és a legfontosabb a zenében.

– Egyetlenegy, akikkel perceken belül koncertezni fogok. Ez a Fingerbang. Mindnyájan óbecseiek vagyunk, most már ötödik vagy hatodik éve vagyok tagja az együttesnek. Volt Szegeden is egy, meg Óbecsén is még egy, de most egyelőre csak a Fingerbang. Fingerbangelek…

– Így van.

– Mindenképpen, de most már nem foglalkozom annyit énekléssel, mint régen. Mikor benne voltam ebben az egész folyamatban, mindig csináltam új számokat, azokhoz új demót, új zenei anyagot. Most már ezzel nem foglalkozom annyira. Kaptam azóta is meghívásokat, itt-ott vendégszerepeltem, szóval ez egy sikeres dolog volt. De mostanra annyi maradt, hogy a zenekarunkban énekelek, meg néha vendégszerepelek egy-két zenekarban, mint énekes. De úgy igazából komolyan sosem foglalkoztam vele…

– Hát igen, mondhatni… Az éneklés valóban az. Én egyáltalán nem tanultam, nem is akartam sosem fejleszteni magam, mint énekes. Úgy éreztem, ez maradjon meg…

A szerző Rencsár Kármennel is beszélgetett,

további zenészinterjút pedig itt és itt, erre és erre találsz!