Másodvirágzás

A pénztáros fogadott:

– Hová? – érdeklődött némi éllel a hangjában.

– Megváltoztatom az egész életem! …mint mindig.

A pénztáros szája idegesen megrándult, és tetőtől talpig, lassan végigmért.

– Szóval, új életet akar, mi? Elrontott Életek Cseréje... harmadik peron – és ujjával a levegőbe bökve még az irányt is megmutatta.

Sietve léptem tovább, de még hallottam, ahogy utánamszólt:
– Siessen, különben lemarad!

Csak ültem a vonatablak mellett. Ültem és várakoztam. Nem tudtam, miért jöttem ide, nem tudtam, mire várok, mégis minden apró porcikám a várakozás csendes izgalmává vált.
Most csak az volt fontos, az volt a jó, hogy itt ülök, éppen itt, és nem nálad, nem egy másik világban, nem egy másik időben, és nem is egy másik kocsiban, hanem éppen itt, ezen a helyen, és pontosan így, ahogy ülök, alul enyhén keresztbe tett lábbal, kissé hanyagul, már-már az ülésről lecsúszóan. Pedig ez a hely nem volt se jobb, se szebb, se kényelmesebb a többinél. És szívemben egyszerre futótűzként kezdett elharapódzni a kínzó, fájdalmas várakozás, hogy eldobhassam magamtól a múltat és a jelent, a mindennapjaimat, az elveszett reményeket sirató kiábrándultságomat. Felsőtestemmel az ablak felé fordulva, a végtelenbe révedve láttam szétfolyni színeimet. Mégis úgy éreztem, hogy most jó helyen vagyok, hogy csakis ez a hely tartogathatja számomra a változást.
De most mégis befogadni vágyok. Vágyom, hogy színesre fessenek, vágyom az apró vibrálásokra, melyek a legérdekesebb helyekre rángatnak a leglehetetlenebb időpontokban a legvadabb kombinációkban: az íróval, a punkkal, az informatikussal, a festővel és a néptáncossal, három és fél milliárd férfival egyszerre és külön-külön.

Persze, nem szeretem az élvezeteket, a puha dolgokat. Úgy gondolom, hogy ami kellemesen lágy, az egyben aljas is, és minden, ami a kényelmet szolgálja, az csak becsapás. Mert ha valami eredendően nem kényelmes, ugyan minek tegyük azzá? Miért? Mióta kényelmes ez a világ? Mióta kényelmes a születés, és mióta kényelmes a halál? Miért lenne hát a közöttük feszülő út más? Miért legyen kényelmes egy vonatülés? Hogy majd leszállva ne is érezzük, hogy utaztunk?! Ugyan...

Szeretem a kényelmetlen személyvonatok személytelen hangulatát. Szeretek játszani a gondolattal, hogy itt bárki más is ülhetne, de most éppen én ülök itt, én, aki semmivel sem vagyok fontosabb, mint az, aki tegnap ült itt, vagy aki majd holnapután.
S ahogy mindezt végiggondoltam, kicsit helyére rázódott bennem a világ. És ezt abból tudtam, hogy nem voltam se bánatos, se vidám. Éppen megfelelő állapotban voltam ahhoz, hogy befogadjam a csodát. De mégis szüntelen’ a beteljesedésre vágytam…
Csendben, megadóan várakoztam, s a szemközti hegyek mögül ölembe kúszott egy csöppnyi napsugár…