Valójában minden kérdés megválaszolható!

A gimnáziumból érkezik egy osztály a színházba. Rövid bemutatkozás a foyer-ban, majd Ádám vezényletével máris megindul a kommunikáció. Egyszerre többen is beszélnek. Nem baj! Szituációs gyakorlat következik: ott a kulcs, a lányka szemmel láthatóan szeretne elindulni, mégsem meri elhagyni a lakást. Egyelőre még senki nem ért biztosan semmit, de már kezdenek odabenn forogni a fogaskerekek. No de itt az ideje, hogy megmásszuk a színpadot.

Fent vagyunk mindannyian. A szín két oldalán lapulunk ugrásra készen, hogy a történet folyamába fejest ugorjunk magunk is..., s hogy igyekezzünk a számos kérdésre válaszokat találni – lehetőleg sokféléket. Középütt egy mocskos, izzadó férfi jelenik meg, amint egy kerekeken guruló ketrecet vonszol maga után, amelyben egy batyu van. Letáborozik. A „batyu” felébred – egy lányka. A férfi sokféle módon gyötri, miközben jóízűen megvacsorál. Aztán nyugovóra térnek. A férfi a kocsi előtt, a lányka a ketrecben, kipányvázva. Egy fiú jelenik meg hirtelen. Kiszabadítaná a lánykát, de az ódzkodik. Miért? A fiú elcseni a kulcsot, kinyitja a ketrecet, otthagyja a zsebkését. A lányka csak bámul. „Függöny”. Mi történhet azután?

Kik ezek az emberek? Hová viszi a férfi a kislányt? Miért? Miért gyötri? S miért akar a lány rab maradni akkor is, ha már nyitva a ketrec?

A két foglalkozás közötti szünetben a jelenet rendezőjével, Hajós Zsuzsával beszélgettünk:

– A Kerekasztal 1992 óta működik, Kaposi László alapította, aki előtte egy diákszínjátszó csoportot vezetett, s tulajdonképpen ebből alakult ki a közösségünk. Maga a módszer Angliából származik, a neve theatre in education, és valamikor a ’60-as években találták ki. Kaposi ott járt egy tanulmányúton a ’90-es évek elején, aztán ő „importálta” hozzánk. A foglalkozás fő célja, hogy olyan légkörben, a világ nagy kérdéseiről olyan tanítási módszerrel neveljen fiatalokat, amelyben alapvetően a színházi eszközöket használjuk, a színháznak azt a tulajdonságát, hogy amennyiben részt veszünk dramatikus tevékenységekben, akkor egy megélt tudást tudunk szerezni. Tapasztalati tudást, persze fiktív környezetben. Elsődleges cél, hogy különböző nézőpontokból vizsgáljunk meg egy-egy helyzetet, amelyben a világ olyan szegmenseivel találkozunk, amelyek bennünket érintenek és érdekelnek.

– Mintha lenne egy cseppnyi terápiás hatása is a módszernek...

– Semmiképpen sem gondolom, hogy ez valamilyenféle pszichoterápia lenne, viszont mindig közösségek vesznek részt ezeken a foglalkozásokon, s ilyen helyzetekben a csoportdinamikát befolyásolja egy-egy ilyen találkozás... tehát azok a fiatalok, akik egyébként nehezebben vesznek részt a csoportos munkában, a mi foglalkozásainkon általában sokkal könnyebben nyilvánulnak, illetve nyílnak meg. Ilyen szempontból tehát mindenképpen van személyiségformáló haszna is.

– Kizárólag fiatalokkal foglalkoztok?

– Nem kizárólag, de javarészt igen... Elsősorban a közoktatásban részt vevő fiatalokkal, tehát első általánostól a középiskola legfelsőbb osztályáig. Viszont vannak olyan foglalkozásaink is – ilyen például a ma látott Csontketrec –, amiket játszottunk már felnőtteknek is. Tantestületeknek, munkaközösségeknek. Ehhez hasonló a Tizenegy trikó, amely olyan színházi nyelven szól, ami felnőtteknek is épp olyan izgalmas, mint a gyerekeknek.

– Mi a tapasztalat, a fiatalok vagy a felnőttek nyílnak meg könnyebben?

– Ez nagyon sok mindentől függ... mert ugyanúgy léteznek zárt felnőtt közösségek is, mint ahogy a fiataloknál is vannak ilyenek. Ez nagyon változó.

– Ma a Csontketrecet láthattuk. Ezt a jelenetet például miért választottátok be a repertoárba?

– A színházi nevelésben nagyon fontos, hogy olyan színházi előadást készítsünk, ami nem válaszokat vagy véleményeket ad a világról, hanem kérdéseket tesz fel. Ez a jelenet eleve ilyen színházi foglalkozásokhoz íródott. Nincs se eleje, se vége igazából, viszont számos kérdést vet fel a körülöttünk levő világgal kapcsolatban. Mi mindig ilyen előadásokat választunk a foglalkozásainkhoz, amelyeknek kapcsán érdemes a fiatalokkal együtt gondolkodni tovább.

– Rengeteg kérdés elhangzott közben, úgy a ti részetekről, mint a fiatalokéról. Szoktátok-e a kérdéseitekkel valamilyen meghatározott irányba terelni a beszélgetés menetét, vagy ez mindig spontán alakul ki?

– Valójában maga a színház határolja be, hogy milyen irányban alakulhatnak a dolgok, és nem csak egyetlen irány lehetséges. Egyetlen előadás úgy tíz-tizenöt témát is felvet. Hogy ezen belül merre halad a foglalkozás, azt erősen befolyásolja, hogy a gyerekeket ebből elsősorban mi érdekli. De ezen belül a részünkről nincsenek semmiféle megkötések.

– Jelen esetben háromféle befejezése született ennek a történetnek, viszont egyik sem volt túlságosan szívderítő. Elképzelhetőnek tartasz-e egy vidám befejezést?

– A fikció adta kereteken belül nyilvánvalóan létezhet egy vidámabb befejezése is ennek a történetnek, de úgy érezték a fiatalok, hozzátenném, teljesen jogosan, hogy az a világ, amit ábrázol ez a jelenet, az nem engedi meg a nagy hollywoodi happy endet... Azon a rendszeren belül, amit a színház kínál, lehetséges ezeknél pozitívabb befejezés is, volt már rá példa...

– Megfigyeltem, hogy nagyon hosszú kivárások, hosszú csendek vannak játék közben. Miért van ezekre szükség?

– Történnek azért dolgok ezekben a csendekben is... Azt gondolom, nem csak a színésznek, de ugyanakkor a nézőnek is időt kell adni ahhoz, hogy pontosan követhesse azt, ami történik, és hogy a saját asszociációit ezekbe az „űrökbe” belerakhassa. Tehát hogy felépíthesse a saját viszonyát ehhez a történethez.

– Mennyire érzed sikeresnek a mai foglalkozást?

– Remek volt, nagyon-nagyon jól éreztük magunkat! Nagyon sokat tanultunk a fiataloktól, sok újdonságot hoztak be, amivel még nem találkoztunk, pedig elég sokszor játszottuk már ezt a jelenetet. Nagyon pozitívan álltak hozzá magához a történethez is meg az egész formához, amit kínáltunk nekik. Így igen aktívak is voltak, rengeteg vélemény hangzott el, viták alakultak ki. Nagyon jól éreztem magam közben, és ahogy megfigyeltem, a gyerekek is...