„Nem ebből élek, de ez éltet”

A harmadik csillagot Jusztinak (Vörös Emese), a kocsmáros asszonynak adnám, mert humorával átsegítette a közönségre nehezedő egyre súlyosabb beismerést, miszerint Rák Jani és Senák alakja a történelem minden korszakában fellelhető. Vidámkodásával folyamatosan feldobta a darabot, még mielőtt leeshetett volna. Nagyon tetszett, csak úgy mint Giza (Szabó Erika), aki filozofikus dialógusaival elgondolkodtatott, a többieket pedig inkább megnevettette. Jól eltalálták a zenét is, ami folyamatos titokzatosságot permetezett a levegőbe. Nincs olyan előadása a Marának, amelyik közben legalább egyszer ne jutna eszembe, hogy vajon mit élhetnek át a függöny mögött vagy a vastaps alatt?

Az előadás után az a bizonyos mosoly önti el a színészek arcát, amit csak az amatőr színészek érthetnek meg. Ez a mosoly magában hordozza az összes szeretetet és tisztelet tevékenységük és egymás iránt. Nem véletlenül áll fenn már nyolc éve ez a társulat.

Amikor egy kicsit lecsitult a népünnepély az öltözőkben, meginvitáltam néhányukat egy kis baráti beszélgetésre, hiszen nekem ők a barátaim is, ugyanúgy, mint mindenkinek, aki egyszer is kapcsolatba lépett a "marásokkal".

Kálló Béla rendező eképpen vélekedett a darab nehézségéről és a közös munkáról: "Háy János műve rétegszöveg, és a színészeknek több szintet kellett járniuk, hogy meglegyen a végeredmény, hogy viszonyokat tudjanak építeni, és gondolatiságot tudjanak megvalósítani. A Mara egy lelkes csapat, ezek az emberek tényleg a szívüket adták. Borzasztóan őszinte, nyitott és kommunikatív társaság. A díszlet volt a legnehezebb pontja az előadásnak, hiszen ha nem lett volna meg ez a fajta díszlet, nagyon nehéz lett volna megcsinálni ezt a darabot a gyors tér és idő váltás miatt. A zene kiválasztásakor először a harmonikára gondolatom, de mivel a Gézagyerekben is ez a hang szólalt meg, letettem róla. Addig keresgettem és gondolkodtam, míg eljutottam a dorombig, mert ennek a hangszernek van egy fajta szatirikussága. A darab alapmotívuma a folyamatosság, a fejlődés, ezt nyomatékosítja az épülő járda is. Az előadás végén ott áll a Rák család a félkész járda peremén és azt mondogatják, hogy most aztán befejezik, de még az utolsó kép is az, hogy csak állnak és várnak. Ez egy fajta godoisztikusságot sugall. A járda a rendszerből való kivezető utat is jelentheti, de a kiszolgáltatottság ezt nem engedi meg."

A társulat legidősebb tagjával, Vojter Ilonkával beszélgettem ezután, aki az eddig színpadra vitt összes darabban szerepelt és elmondása szerint amíg csak tud, itt is fog maradni a társulatban, mert szeret a többiekkel találkozni, erőt ad a nehéz napokhoz. „Mint minden rendezővel, Bécivel is élmény volt a munka. Nagyon részletesen dolgozott a karakterek megformázásán, mindent a legaprólékosabban kidolgozott velünk, és épp ezért volt nagyon érdekes munkafolyamat. Kezdetben nagy gondban voltam a házsártos anyós szerepével, de a rendező segített közelebb hozni hozzám ezt a karaktert, meg aztán felidéztem az emlékeimet, amikor a szüleim meséltek az akkori korról, a megpróbáltatásokról.” A társulat elnöke és megalapítója Sörfőző Károly sem tiltakozott a beszélgetés ellen: „Újdonság volt ez a munka mindannyiunk számára. Új volt a díszlet, a rendező, és persze az is, hogy drámát dolgoztunk fel. Eddig mindig könnyed, humoros műveket vittünk színpadra, olykor a klasszikusokkal is megbirkóztunk. Három hónap kemény munkája áll a darab mögött, ami azt jelenti, hogy a jeleneteken akár négyszer is átmentünk egymás után. Ami hátráltatott bennünket az az, hogy viszonylag kis térben, a színház előterében próbáltunk, az épületre ugyanis ráférne egy alapos renoválás, két éve azért zárták be, mert leszakadt a plafonszerkezet. Ígéretet mindig kaptunk, csak pénzt nem a javításokra, és ez nagyon fáj, hiszen Zentán, Kanizsán és Újvidéken is renováltak. Pedig az '50-es, '60-as években itt hivatásos színház működött! Ami a szerepemet illeti, amikor hazavittem a szövegkönyvet és megmutattam a feleségemnek, azt mondta, hogy inkább kaptam volna a ló szerepét, mint a Senákét! Nehéz volt dolgozni a karakteren, mert szöges ellentéte az én személyiségemnek, de talán pont ezért kaptam...A Mara...Nyolc év komoly munka, nyolc év barátkozás, nyolc év siker. De ami ennél is több, hogy a társulat jól érzi magát együtt, és a közönség is jól érzi magát velünk!”

Hajvert Ákos ez alkalommal társrendező volt, ő így jellemezte a közös munkát: „Tartalmas volt, sokat tanultam rendezés közben. Azt gondoltam, hogy nem fog működni, de Béci nagyon alapos munkát végzett és nem sajátította ki a darabot. Nagyon fontos jeleneteket kaptam, hogy csináljam meg, és nem volt ott a Béci, hogy segítsen - ennek nagyon örülök. Én is már több éve tagja vagyok a társulatnak és több éve foglalkozom színházzal, idén jelentkezem az Újvidéki Művészeti Akadémia rendezői szakára.”

Bárki, akitől megkérdeztem, hogy mire asszociál a Mara hallatán csupa szívmelengető, kedves gondolatot sorolt fel. Olyanokat mint „nagyon szeretem”, „együtt”, „kikapcsolódás”, „a mi társulatunk”. És végezetül egy saját gondolat: lehet, hogy ezeknek az embereknek nem ez a munka adja a szájukba a kenyeret, de ez adja az erőt minden új nap elkezdéséhez. Ezért adom nekik a negyedik csillagot!

Olvass még:

Nemrégiben egy különleges színpadi módszerekkel dolgozó csapat járt Zentán,

ahol az utóbbi időben Mulatsággal szórakoztatják a közönséget!