Kábulat!? - Legális kontra illegális
A manapság legelterjedtebb nézet szerint az illegális drog rossz, és nem lehet mértékletesen használni, miközben a legális drogok csak akkor válnak veszélyessé, ha nem kellő felelősséggel fordulunk feléjük. Pedig ahhoz, hogy melyik drog illegális, és melyik nem, semmi köze a valódi veszélyességüknek, sokkal inkább a nyugati kultúra volt a meghatározó.
Ha valamit „nem szabad”, akkor azt a mai, szabadságra épülő világban erősen meg kell indokolni, hogy miért. Az ENSZ által 1961-ben kiadott Egységes Kábítószer Egyezmény ennek ellenére semmilyen releváns indoklást nem fűz a több mint nyolcvanféle hatóanyag betiltásához. Hogy minek alapján ítélték kevésbé kockázatosnak az alkohol fogyasztását a kokalevélénél és a cannabis-származékokénál, azt nem tudni.
Talán azért, mert nem törődtek a dél-amerikai és az ázsiai drogfogyasztási szokásokkal, csak az európai kultúrkört vette figyelembe. A saját kultúra másokra való rákényszerítését etnocentrizmusnak nevezik, és többnyire együtt jár vele az a tényként kezelt állítás, hogy az adott kultúra tagjai jobbak és okosabbak a többinél, ennél fogva minden joguk megvan hozzá, hogy előírják azoknak, mit szabad és mit nem. Márpedig (a jó és okos kultúrából következően) azt szabad, amivel Európa népe eddig is élt: a kávé, a dohány és az alkohol, mert az európai drogfogyasztás nagyrészt ezekben merült ki. Minden más pedig, ami Európán kívül örvendett nagy sikernek (az indiai ópium például), borzalmas veszélyt rejteget magában, jobb is gyorsan megszabadulni tőle.
Ha az elmúlt néhány száz év más drogok vonzáskörében telt volna el, akkor valószínűleg most a reggeli kávé helyett egy-egy speeddel indítaná a napot az átlagember, a boltokban megvásárolható LSD-bélyegek dobozán pedig nagy betűkkel hirdetné a fölirat, hogy „a hallucinogén anyagok használata megnöveli a pszichés betegségek kialakulásának kockázatát”. Sört inni minden bizonnyal elfogadhatatlan és felháborító cselekedetnek számítana, a dohány illegális lenne, a büdös cigarettafüst helyett pedig marihuána illata töltené be a vendéglők és a kocsmák légterét.
De nem így történt, ezért most az alkohol sokkal nagyobb társadalmi elfogadottságnak örvend, mint a nála jelentősen veszélytelenebb illegális drogok többsége. Pedig a drogok (mint a legtöbb dolog a világon) nem egyszerűen jók vagy rosszak; bele kell őket helyezni a társadalmi kontextusba, az adott személy érzelmi, pszichikai, szociális és fizikai körülményei közé, és ettől függően lesz hasznos vagy káros a számára. Ha egy drogot rossznak kiáltunk ki, akkor abból az következik, hogy a használója rossz ember. Ha pedig vannak „jó emberek” meg „rossz emberek”, akkor az előbbiek felhatalmazást nyerhetnek a többiek kiiktatására: megölni, elűzni, jobbá tenni őket! Közben megsértik az emberi jogaikat, de hát az mellékes apróság, az úgyis csak a jó emberekre érvényes, a rosszak meg így jártak.
Ahogy régen a boszorkányokat üldözték, úgy manapság a kábítószer-használóktól igyekszik megszabadulni a társadalom. Persze, a máglyára vetés a 21. században már idejétmúlt kivégzési mód lenne, sokkal humánusabb, ha az illető a szabályozatlan piacból fakadó megbízhatatlan minőség vagy az elrettentésre alapozó drogprevenciós igyekezetek miatti tájékozatlansága következtében túladagolja magát. Úgy kell neki, koszos bűnöző!
Pedig a bűnözésre nem maga a droghasználat veszi rá az embert, hanem a függőség. Az pedig, aki kábítószereket használ, nem szükségképpen függő, sőt. A kábítószer-fogyasztók jelentős részének szerhasználata problémamentes, és semmilyen deviancia nem kapcsolódik hozzá. A baj ott kezdődik, amikor a függőség kialakult – addig viszont ahhoz, hogy szabadidejében ki milyen szert használ, úgy gondolom, senkinek semmi köze. Aki időnként becsípve megy haza, vagy többé-kevésbé rendszeresen kábítószerekhez nyúl, az ugyanúgy lehet a társadalom hasznos tagja, mint az, aki soha nem él tudatmódosító szerekkel. Az egész Beatles füvezett és LSD-zett – mégis elég sokra vitték.
Ha elfogadjuk, hogy a kábítószerek nem feltétlenül vezetnek függőséghez, bűnözéshez vagy bármilyen más deviáns életmódhoz, akkor felmerül a kérdés, hogy miért illegálisak még mindig. Valószínűleg azért, mert a társadalom nagy része elhiszi, hogy a legalizálás vagy a dekriminalizáció odáig fog vezetni, hogy végül szinte mindenki kábítószerfüggő lesz.
De miért lenne az? Aki nem használ kábítószereket, az a legtöbb esetben azért tesz így, mert az egészségére károsnak tartja azokat, és nem azért, mert fogyasztásukkal törvénybe ütköző cselekedetet követne el (mint ahogy a filmek letöltésétől se nagyon tart vissza minket a szerzői jogok megsértésének tudata). Ha a kábítószerek nem lennének többé illegálisak, attól még az egészségre gyakorolt hatásuk nem változna meg – pontosan ugyanannyira lennének károsak, mint korábban, és aki eddig is féltette tőlük az egészségét, az ezután is féltené.
A drogliberalizáció egyébként sem azt jelenti, hogy mindenkinek mindent szabad. Ezt szinte senki nem szeretné, aki meg mégis, az nem hozzáértő, és valószínűleg egy lázadó tizenéves. A szakemberek valójában egy olyan kábítószerpiacot látnának szívesen, amelyet nem a maffia tart a kezében, hanem az állam.
Ma, ha valaki kábítószert vásárol, fogalma sincs róla, mit kap a pénzéért. A marihuánába néha homokot tesznek, a heroint és a kokaint mindenféle, a legtöbb háztartásban megtalálható anyaggal keverik a nagyobb bevétel érdekében, az ecstasyt pedig sokszor úgy állítják elő, hogy nem is tartalmaz MDMA-t, ami pedig a fő hatóanyaga lenne. Ezek az adalékanyagok rosszabb esetben akár végzetesek is lehetnek, de legjobb esetben is könnyen rosszul lehet tőlük a fogyasztó, vagy a várt hatás helyett másfélét tapasztalhat, amitől megijedhet. Valami hasonló történt az amerikai alkoholtilalom idején is: mivel az igény nem szűnt meg pusztán a tiltástól, aki alkoholt akart inni, az a maffiára szorult. A maffiának pedig nyilván nem állt érdekében az állampolgárok biztonságával törődni, és ennek megfelelően az se számított, ha metilalkohol kerül az italba. Az ebből adódó haláleseteket pedig egyszerűbb volt az alkohol számlájára írni, mint a szabályozatlan piacéra. Ugyanez vonatkozik az illegális drogokra is: ha lennének nemzetközi szabványok a kábítószerek összetételére vonatkozóan, mindezek a problémák elkerülhetőek lennének.
Emellett fontos az is, hogy ne akárki és ne akármikor vásárolhasson drogokat. A maffiának nem számít, hogy egy tizenhárom éves gyereknek vagy egy harmincas éveiben járó, érett személyiségnek adja el a kábítószert, a lényeg az, hogy minél többen megvegyék. A szabad drogpiac hívei rengeteg olyan szabályozási módra hívták már föl a figyelmet, amelyek törvénybe iktatásával (és a törvények betartásával!) jelentősen csökkenne a drogfogyasztás egészségügyi és társadalmi kockázata.
Így az egyes drogok (különösen a hallucinogének) használatának módja biztonságosabbá tehető például azáltal, hogy a vásárló kézhez kap egy tájékoztatót a veszélyekről és ezek kivédéséről, vagy a „kábítószer-használati engedély” bevezetésével. Ez annyit jelent, hogy aki kábítószert akar fogyasztani, az előbb levizsgázik az adott szer hatásait és a kockázatcsökkentést tartalmazó anyagból, majd szakértők megfigyelik, hogy a szer hatása alatt mennyire viselkedik ön- és közveszélyesen, és ha mindezeken megfelelő eredményt ért el, kézhez kapja az engedélyét, amellyel a kijelölt üzletekben hozzájuthat az adott szerhez.
De szintén csak az állam által szigorúan szabályozott drogpiac esetén korlátozható az egy embernek eladható mennyiség, és tiltható be a kiskorúak tudatmódosító szerekkel történő kiszolgálása. Más kérdés, hogy amíg az egyenruhás rendőrök a kocsmában sörözgetnek, miközben a mellettük lévő asztalnál kiskorúak isszák a maguk alkoholos italát, addig nehéz elképzelni, hogy a marihuánát áruló üzlet alkalmazottja kizavarja a boltból azokat, akik nem tudják igazolni a nagykorúságukat.
Persze egy szigorúan szabályozott, legális piac sem oldaná meg a drogproblémát. Kábítószerfüggők mindig is voltak, és mindig is lesznek, ezért arra kell törekedni, hogy a lehető legkevesebb életet tegyenek tönkre ezek a szerek. A teljes tiltás elkötelezett hívei még mindig a drogmentes társadalom álomvilágának eljövetelét várják, bele sem gondolva abba, hogy talán egy szabályozott piac és egy széles körű felvilágosító-megelőző program megvalósítása sokkal hasznosabb lehet mind a társadalom, mind az egyének számára. Vajon melyik a jobb: két, alkalmanként LSD-t használó ember vagy egyetlen halott heroinista? Az első esetben két droghasználó is van, a másodikban egy sincs – mégis, a társadalom és az egyén számára is az első a kívánatosabb.
