Celofánba csomagolva…
Ha valamiféle furcsa okból kifolyólag megkérdeznének bennünket, valószínűleg mindenki fel tudna sorolni legalább öt olyan filmet, amelynek története a férfi-nő kapcsolatokon, illetve az ezekből fakadó konfliktushelyzeteken alapul, még akkor is, ha nem tartjuk magunkat különösebben nagy filmrajongóknak. Vannak dolgok, amelyek akaratlanul is rátalálnak az emberre. A filmek is ilyenek. Mesék, amelyekben magunkat próbáljuk megtalálni. Talán akkor sem lenne sokkal nehezebb a dolgunk, ha a megromlott házastársi viszonyok férfi-nő ellentéteinek kiéleződését elénk táró alkotásokra kellene fókuszálnunk egy-egy ilyen lista összeállításakor. Ez ugyanis örök téma a művészetekben, a filmekben meg főleg, ha úgy tetszik, alapvető filmes klisé.
Azt persze már régóta tudjuk, sőt már közhelyként aposztrofáljuk, hogy a legjobb történeteket mindig maga az élet írja. Nem tudom, készül-e majd valaha olyan film, amit a hétvégi Oscar-gála ihletett. Talán nem annyira amiatt, amire a bevezető alapján asszociálni lehetne, és amire sokan kiélezték a beszámolókat, nevezetesen, hogy Katheryne Bigelow vereséget mért volt férjére, James Cameronra, ugyanis előbbi filmje, Abombák földjén – amely a legjobb film díját is magáénak tudhatja – összesen hat díjat kapott, míg utóbbié, az Avatar csak hármat. Amolyan tömegcikkszerű romantikus vígjátéknak elmenne, persze jócskán felturbózva. De az igazán nagy dolog Bigelow diadalában mégsem ez az aspektus, hanem sokkal inkább az, hogy a rendezőnő filmtörténelmet írt, ugyanis a díj történetében első női rendezőként érdemelte ki az elismerést, ami korántsem elhanyagolható. Az pedig, hogy mindez éppen nőnapkor történt, csak hab a tortán – mert ennek is van jelentősége. Ráadásul sokak szerint nem is kicsi. Vannak, akik azt mondják, ez a modern kori emancipáció. Akár így van, akár nem, a teljesítményorientált társadalmi rendszerben a kiugró teljesítményeket el kell ismerni – fűződjenek akár férfiakhoz, akár nőkhöz.
Az egykori harcias nők történetét, akiknek tiszteletére mind a mai napig megemlékezünk az ún. nemzetközi nőnapról, mindenki ismeri. Igaz, a nőnap már régóta kiüresedett ünnep. Legalábbis külsőségekre épülő volta ilyen hatást kelt. A nők többsége is kiütést kap az akciósan, celofánba csomagolva megvásárolható szegfűtömkelegtől, de mi, férfiak mégis megvesszük nekik. Mert jóval egyszerűbb, mint kreatív ajándékon törni a fejünket. Ebben egyébként is gyöngébbek vagyunk – még akkor is, ha ezt nehezünkre esik bevallani. Nehezünkre esik, szó se róla – erről szól a nemek harca. Pedig Karinthy ide vonatkozó bölcsességét valamennyien ismerjük, sőt olykor egyetértőn bólogatunk, ha újra meg újra elhangzik valahol.
Érdekes, hogy ennek ellenére az Európai Bizottság szokásos éves felmérése alapján 2009-ben átlagosan tizenöt százalékkal kerestek kevesebbet a nők, mint férfi kollégáik, igaz, a tendencia javuló, hiszen ez az arány 2001-ben még huszonnégy százalék volt. A vizsgálat készítői szerint azonban továbbra is sérül az egyenlő munkáért egyenlő bért elve. Azt mondják ugyanis, ténylegesen jóval nagyobb a különbség a férfiak és nők fizetése között ennél a tizenöt százaléknál, a vizsgálat eredményei ugyanis az egyenlő vagy hasonló munkakörökre vonatkoznak. A nőknek még mindig nem sikerült áttörniük az üvegplafont, és rendkívül alacsony számban vannak jelen a menedzseri (harminckét százalék) vagy az igazgatósági (tíz százalék) szinteken, vezérigazgatói posztot pedig mindössze három százalékuk tölt be. Ráadásul léteznek olyan felmérések is, amelyek tizenöt százaléknál jóval nagyobb különbséget mutatnak ki, illetve ez az arány nem tartalmazza a munkaadók egy részének nőkkel szemben tanúsított hátrányos megkülönböztetését sem. Talán ezeket az adatokat is celofánba kellene csomagolni. Mert amíg van szegfű meg celofán, addig senkinek nincs oka panaszra, igaz?
