Csodálatos vadállatok

Épp időben értünk a szép kanizsai színház épületébe. Sok ismerős nyüzsgött az előtérben – nem csak én voltam kíváncsi az amatőr csoport új produkciójára. Aztán megnyíltak a kapuk, s mi besereglettünk a kisterembe. Annyira nem kicsi, de azért mégis. Otthonos, baráti a légkör, amit picit szorongóssá tesz a minimalista díszlet – ami csupán egy valamiféle nejlonzacskó-ablakhoz hasonlít (és aminek a funkcióját magamban többször megdicsérem). A szorongó érzést csak erősíti, hogy az előadás teljes sötétségben kezdődik. Nem tudjuk, ki beszél, milyen arckifejezéssel. Bennem végig jelen volt ez a szorongás egyébként, de mivel maguk a karakterek is némiképp sérült emberek, ezt teljesen pozitívumként írom fel.

Adott egy széles keret: Zoé (Kónya Renáta) és Tamás (Magosi Lóránd) borozgatnak, merengenek a múlton. Az egyedüli békés jelenetei az előadásnak. Megnyugvás, felnőttes, talán egy cseppet derűs beletörődés. Főleg a végén. Ezen a kereten belül aztán élveboncolás: több szálon futó cselekmény próbálja kibogozni a lélek fájdalmas csomóit. András (Muhi László) az asztrológusnőnek (Bús Anikó) gyón, Teri (Raffai Ibolya) az alezredesnek (Ágoston Róbert; mindkét mellékszereplő az ablak mögött helyezkedik el, kissé homályban; ez nagyon tetszik). Minden egyes vallomás egy darabkája a puzzle-nak. Apránként rajzolódik ki egy kettészakadt család tragédiája. Az anya lelépett Amerikába, lányát, Zoét és fiát, Andrást a testvérére hagyja. András különösen nehezen viseli anyja hiányát. Zoénak idő előtt fel kell nőnie… És ezeket a terheket nem tudják lerázni magukról.

Huszonéves felnőttek már, és nincsenek jól. Zoé még valahogy. András viszont nagyon nem. Remek alakítások. Renitől nem is vártam mást: már korábban is elkényeztetett természetes játékával, őszinte mozdulataival és mimikájával, ha mást kapok tőle, csalódok. De erre nem volt szükség. Nem őt láttam a színpadon, hanem Zoét, a fiatal nőt, aki próbál boldog lenni. A többi főszereplőt azonban nem ismertem. Ők teljesen tiszta lappal indultak. És meggyőztek. Amikor András telefonált az anyjával, egyszerre bosszantott az együgyűsége, és egyszerre hívta elő belőlem az anyai ösztöneimet, hogy ennek a gyereknek segítség kell! Pedig az Andrást alakító László már egyáltalán nem gyerek… Aztán ott van Tamás, Zoé barátja. Eltekintve attól az apróságtól, hogy néha nem hallottam, amit mond, tőle is nagyszerű alakítást láttam. Raffai Ibolya előtt is emelem kalapom. Gyönyörű monológokat hallottam tőle, olyanokat, amelyek olvasva már-már unalmasnak tűntek, de ő életre keltette őket. Ők játszották a főbb szerepeket, de a mellékszereplők is teljesen együtt léteztek az előadással, mind pontosan odaillő darabkái voltak az Egésznek. Senki sem lógott ki. Mind eldobták „civil” énjüket. Az a fiú például nem Reni bátyjaként, hanem Zoé szeretőjeként (Kónya Róbert) élt a színpadon. (Érdekes, hogy nem először játszik szerelmespárt a két testvér – de ha egyszer jól mutatnak egymás mellett…)

Üdítő nyári záporként hatott a fogorvosos jelenet. Szegény Paulai úr (Zsámboki Zsolt), ha tudta volna, hogy a fogorvosnő (Bagi Tímea) és asszisztense épp „minden férfi disznó”-hangulatban van! Nagyobbra, drága, kedves Paulai úr, hát ilyen kicsi szánk van? – duruzsolta a vagány fogorvosnő, Zoé csak asszisztált mellette faarccal, én meg rázkódtam a nevetéstől. Kellett ez, groteszk humorral megtörni a groteszk szorongást.

A hallucinációk. Vörös fénnyel oldotta meg a rendező, amiért egy újabb piros pontot regisztráltam neki magamban. Az bakancsos angyal (Horvát Tamás) a vége felé. Így kellett. Ha egy bájos lányka röppent volna be balerinacipőben és ruganyos loknikkal, azt mondom, banális. Ezt a hajas-bakancsos-rocker angyalt viszont azonnal a szívembe zártam. Mintha a Mennyország a képébe röhögött volna a jelenkor emberének.

Az előadás – mint ahogyan azt többen is nehezményezték – valóban picit hosszú volt, de ezért sem hibáztatom az alkotókat. Nincs is annál hálátlanabb feladat, mint egy meglévő, kerek egészből kinyesni részeket. A vége felé többször is azt hittem, hogy itt a vége, aztán mégsem (valahogy úgy, mint A gyűrűk ura harmadik részében)… De az igazi befejezés végül nagyon is helyénvaló volt, így zárult be a keret.

Oláh Tamás (a rendező) jelenleg elsőéves az újvidéki Magyar Tanszéken. Évek óta tagja már az Ozoray Árpád MME Ifjúsági Színjátszó Csoportjának, és ez az első rendezése. Garaczi László Csodálatos vadállatokc. drámájára már korábban rábukkant, és már első olvasásra látott benne lehetőséget. Mikor aztán az egyesület vezetője, Krályevácski Eszter felajánlotta, hogy próbálja ki magát rendezőként, az egyik szokásos pénteki próbára elvitte a darabot. „Olyan drámára volt szükségünk, amit kevesen is elő tudunk adni (akkoriban emberhiányban voltunk, szerencsére ez mára megváltozott), és ez a darab már négy személlyel is játszható. A csoport először nem vette túl komolyan a szöveget, de én újra meg újra elővettem. Egy év alatt lassan eljutottunk arra a szintre, hogy már nem csak én láttam benne valamit. Szóval szeptemberben kiosztottam a szerepeket, és nekifogtunk. Utólag mindenki egyetért abban,hogy nem bánták meg. Legalábbis nekem ezt mondták…” Színészből rendező. Teljesen új szerepkör, teljesen más felállás. Mennyire voltak konkrét elképzelései a módszereket és magát az előadást illetően? „Improvizatív próbamódszer mellett döntöttem. Nem hiszek a rendezői diktatúrában. Fontosabb számomra a hiteles előadásmód annál, hogy előzetes terveimet érvényesítsem. Kompromisszumkész voltam minden tekintetben. Teri szerepét pl. jóval groteszkebbnek, túlrajzoltabbnak képzeltem el, de miután láttam Ibolyát, ahogyan líraian formálja meg a karaktert, az ő elképzelése mellett döntöttem. Szerintem megérte.” Valóban nagyon kimunkált, belülről jövő alakításokat láthattunk. „Maximálisan elégedett vagyok a színészekkel, hiszen először játszottak efféle lélekdrámát. Az alkotás alatt mindannyian – főleg a négy főszereplő (Muhi László, Kónya Renáta, Raffai Ibolya és Magosi Lóránd) – kivették a részüket az értelmezésből, alkotásból. Közösen építettük fel a végleges konstrukciót. Véleményem szerint ez a helyes színházi munkamódszer. Ha a rendező meghatározza, hogy most ide meg ide menj, és itt emeld fel a kezed, és nyújtsd ki a kisujjad, és csücsöríts stb., akkor soha nem kaphatunk hiteles, őszinte szerepformálást, csak gépies mozdulatsort, mely lebuktatja a játszót.” A jelmezek és a díszlet dolgában határozottan minimalista stílusban gondolkodott. Mint mondta, ez kiemeli a játékot, mely a színház legfontosabb eleme. „Nem akartam túl sok külsőséget. Így nagyobbat ütnek a groteszk elemek és a hallucinációk. Jól ellenpontozzák a nihilizmust. Egyedül a fényekkel akartam játszani, ami szerintem jól sült el. Nagy segítségemre volt a díszlet- és jelmeztervezőnk, Gömöri Éva, aki Kaposváron tanulja a szakmát.”

Kónya Renáta már öt éve tagja az egyesület amatőr versmondó- és színjátszó-szakosztályának. Az első szerepe mindjárt egy főszerep volt a Cserbenhagyott álmok c. drámában. „Bedobtak a mélyvízbe… Azt mondják, hogy drámai alkat vagyok, hogy ez fekszik nekem. Nem tudom. Szeretem, annyi biztos.” Nagyon tetszett neki a rendező munkamódszere. „Elkaptuk a szövegkönyvet, és miután mindenki megbarátkozott a szöveggel, Tamás azt kérte tőlünk, hogy dolgozzunk ki egy-egy jelenetet a partnerünkkel, és mutassuk be. Aztán ha Tamásnak tetszettek az ötleteink, akkor azokat regisztráltuk. Szabad kezet kaptunk.” Miben különbözött ez a darab a korábbiaktól? „Ezúttal nem kellett szajhát játszanom. :-) Ja, de mégis, hiszen Zoé szeretőt tart…Komolyra fordítva a szót, azt mondanám, hogy ez a darab súlyosabb, a drámaiság szempontjából. Magát a karaktert viszont nem nevezném mérföldkőnek. Beszélgettünk róla a csoporton belül, de nem volt nehéz. Nem vittem haza magammal, nem rágódtam rajta. Nem szeretem ezt mondani, mivel még túl fiatal vagyok, de talán egyfajta rutin, ahogy felépítettem a szereplőt. Belülről jön. Azt tartom szem előtt, hogy minél természetesebb legyek, ne ripacskodjak, ne játsszam túl.”

Aki lemaradt a bemutatóról, ne búsuljon: lesz még lehetősége megtekinteni az előadást. A madarak egy hó végi reprízről csiripeltek…

Olvass a topolyai amatőr társulatról, a zentai kamaraszínház előadásáról,

vagy egy különleges színpadi módszerekkel dolgozó csapatról!

A szerző díjnyertes írását pedig itt találod!