„Szeretek utazni, ha tudom, hogy van hova visszajönnöm”

A KDSZ újvidéki származású fiatal színésznője többször mesélt arról, hogy valójában nincsenek szerepálmai. A boldogságot az jelenti számára, ha reggelente jó érzésekkel ébredhet, és este ugyanígy feküdhet le. Közben élete eseménydúsan zajlik, fejest ugrott a színház világába, és azóta sok új tapasztalat érte. Legújabb állomása az X című darab, amelyben egy szerelemre éhes fiatal lányt alakít.

– Milyen karaktert formálsz meg az új produkcióban, az X-ben?

– Egy olyan lányt játszok, amilyen jómagam is vagyok, és aki szerelmi függőséggel küzd. Ez számomra sem ismeretlen. Érdekessége, hogy egy fiatal rendezővel, Lénárd Róberttel dolgozunk. Ő is olyan, mint mi, most próbálja ki magát és még nincs rutinja. Ez a munkafolyamat azért volt izgalmas, mert nem számíthattunk arra, hogy mindent csípőből megold, hanem együttműködtünk, és egymásra támaszkodtunk.

– Nemsokára megkezdődik a fesztiválok időszaka is, felléptek többek között a POSZT-on, ahova Fáy Miklós a legjobbak közé válogatott benneteket. Külön kiemelte, a The Beach-ben nyújtott alakításodat Erdély Andreával...

– Néha kapunk ilyen visszajelzéseket. Érdekes, sokszor már nem is vesszük észre, hogy mit csinál a másik, hiszen már annyira ismerjük egymás gesztusait és mozdulatait. Szinte meglep, amikor valakinek feltűnik a munkánk. Nem tudom felmérni a kollégáimat, mert némelyikükkel már sok éve együtt játszok. Képtelen vagyok objektív lenni velük – akárcsak magammal -, mert már annyira összenőttünk.

– Úgy érzed, hogy megtaláltad magad a kis társulatban, vagy nagyobba vágysz?

– Nekem is vannak vágyaim, de azok nem a nagy társulatra vonatkoznak. Ezekről babonából nem beszélek. Őrizgetem őket magamban, és csak titkon álmodozok róluk. Azután vagy bejön, vagy nem. Ha nem, az se baj, mert szeretem az életemet. Nagyon hálás vagyok, hogy ilyen életem lehet.

– Mennyire forgatta fel az életedet ez a pár év, amióta a KDSZ tagja vagy?

– Nagyon. Teljesen megváltozott. Elszakadtam Újvidékről, és ez addig elképzelhetetlen volt számomra. Nekem Újvidék jelentette a Várost, ahonnan nem vágytam sehova, ott éltem a szüleimmel, minden odakötött. Most viszont, a barátaimon kívül, már csak anyukám maradt ott, meg a Duna, és szinte semmi más nem köt oda. Minden alkalommal kicsit fájdalmas hazautaznom, és pár óra múlva már úgy érzem, ismét mennem kell.

– Újvidékhez képest Szabadka kis hely. Sikerült megszoknod?

– Ha az ember önmagában nyitott, akkor nem létezik számára kis hely. Elég nagy az udvar is, vagy egy szántóföld. Sokáig kicsinek éreztem Szabadkát, de már nem. Számomra fontos, hogy néha egyedül lehessek. Szeretek magányosan mászkálni, gondolkodni, és néha kicsit elvonulni a bérelt padlásszobámba. Korábban úgy éreztem, hogy Szabadkán nem tudok egyedül lenni, de ez már megváltozott. Nincs bennem semmiféle elvágyódás, se külföldre, se másik városba. Nem azt mondom, hogy soha nem is lesz, mert ezt nem tudhatom, de egyelőre nem vágyok többre.

– Utazni csak szeretsz…

– Nagyon szeretnék eljutni Peruba. Spanyolországban és Indiában voltam már. Nem nagyon szeretek vásárolgatni, és nem vagyok az a kijárós, bulizós fajta sem. Persze néha én is bulizok, de az nálam nem heti program. Az utazásokra viszont nem sajnálom a pénzt. Ha megtehetném, állandóan utaznék, szeretek utazni, ha tudom, hogy van hova visszajönnöm. A Desiré Central Station alatt Toni Janezić szlovén rendező azt mondta, hogy a színész állandó utazó. Ezzel valamennyire tudok azonosulni. Amikor nem utazok, akkor is úgy érzem, hogy állandóan úton vagyok, de közben nem vágyok el onnan, ahol épp vagyok.

– Belegondoltál-e abba, milyen lenne, ha szabadúszó művész lennél?

– Ez szerintem csalóka dolog, mert a színházban fontos a hasonlóan gondolkodó emberek együttműködése - de nem az, hogy mindenki ugyanazt gondolja. Úgy érzem, hogy a KDSZ-ben ez számomra megvan. Egy szabadúszónak nagyon erős egyéniségnek kell lennie, hogy önmaga maradjon akkor is, ha mindig más emberekkel dolgozik.

– Karriered elején állsz, de máris sok díjat kaptál. Hogyan élted meg az elismeréseket?

– Nagyon megijesztettek. Sokszor eszembe jutott, hogy miért nem hagynak már békén. Ez vicces, mert nem bántott engem senki, csak úgy éltem meg, mint egy elvárást, mintha teljesítenem kellene egy ígéretet, és ez kicsit feszélyez. Minden alkalommal, amikor az Urbiban szerepelek, azt érzem, hogy nem tudom már úgy játszani, mint a díjak előtt, pedig nagyon szeretném. Olyan érzésem van, hogy az elismerések elvették tőlem azt a személyességet, amit eddig beletettem a szerepbe.

– Sajtótájékoztatókon hallunk arról, hogy a bemutatókat komoly lelki felkészülés előzi meg. Ez mennyire megerőltető számodra?

– Ellenérzések támadnak bennem, amikor valakik azt állítják, hogy a KDSZ-darabok lelkileg szétszedik a színészt és a nézőt is. Szerintem egy barátság az őszinteségről szól, még akkor is, ha az néha kicsit fáj. Semmiképp se arról, hogy elhitetem a másikkal, ő a legjobb ember a világon. Nem mindig kellemes, de az ilyen lelki felboncolásokból csak jó dolgok jöhetnek elő, amennyiben az ember képes szembesülni azzal, amit a saját mélységében talál. Valaki azt mondta, hogy olyanok az előadásaink, mint a hideg zuhany. Először megrázó, de utána felfrissül a test és felmelegszik.

– Nemrég Budapesten szerepeltél a Vígszínházban. Erre hogyan kerül sor?

– Kisvárdán felfigyelt rám Eszenyi Enikő, és felajánlotta, hogy játsszam Desdemonát az Othellóban. Két hónapot töltöttem Budapesten, nagyon szép volt, de örültem, hogy hazajöhetek. Most először megéreztem azt, hova tartozom, és hogy van hova visszamennem. Azt a szerepet már nem játszom, egy másik színésznő vette át. Bevallom, egy kicsit fájdalmas máson látni a saját mozdulataimat, de nem bánom, hogy így alakult, megvoltak rá az okok. Egy kis időre azonban még szükségem van ahhoz, hogy ne hasítson belém a keserűség, ha rágondolok. Egyébként minden rendben volt, jó emberekkel ismerkedtem meg, szépen teltek a napjaim, reggelente kijártam a Margit-szigetre...

– Másmilyen próbafolyamatban lehetett részed. Hogyan találtad fel magadat?

– Ez nem volt műhelymunka, amiről már tudom, hogy mennyit ad nekem, mennyire veszi igénybe a gondolkodásomat és a jelenlétemet. Ott megkaptam a szerepet, elolvastam egy csomó tanulmányt és kritikát a korábbi alakításokról. Továbbá feltettem magamnak a kérdést, hogy milyen módon cselekednék a hősnő helyében, vajon én milyen lennék. Úgy éreztem, ott ennyire van rám szükség. Egy kicsit elszoktam az ilyenfajta munkától. Jó érzés volt egy rövid időre visszacsöppenni, mégis úgy gondolom, hogy most egyelőre itt a helyem.

– A Népkör diákszínjátszói előszedték a Pál utcai fiúkat. Korábban a Tanyaszínházban is szerepeltél ugyanebben a darabban, ahol Nemecseket formáztad meg. Meggyűlt vele a bajod?

– Olyan nehézségem volt ezzel kapcsolatban, hogy 175 cm magas nő vagyok, és persze a fiziológiám is más, mint egy kisfiúnak. A Pál utcai fiúk egy olyan történet, amely senkit sem hagy hidegen, szép és megindító. Nekem az egy remek nyaram volt. Csak a szerepre koncentráltam, és hogy milyen szép ennek a kisfiúnak a története. Nem tudtam azzal foglalkozni, hogy miért engem választottak, és hogyan fogom megoldani ezt a feladatot. Táborosi Margaréta barátnőm adta a legjobb tanácsot. Azt mondta, gondold azt, hogy kisfiú vagy, és majd mindenki elhiszi. Ez az egy egyszerű mondat sokat segített. Egyszer találkoztam egy újságírónővel. Nyári ruhában és szandálban voltam, ő pedig meglepődött, hogy ilyen magas vagyok. Ennek nagyon megörültem, mert bebizonyosodott az, amit Margó mondott a gondolatok hatásáról. Sokszor az gondolom, hogy ha a fejemben tiszták a szándékok és az érzések, akkor a többi már jön magától. Hiszek abban, hogy a gyerekek ösztönösen tudnak valamit, és diákszínjátszók biztosan jól megoldják majd a feladatukat.

– Filmes területen is megmutatkoztál. Milyen élmények értek?

– Eddig három filmben játszottam. Ez első egy akadémista kisfilm volt, amelynek címe Héttől hétig. Azután jött egy pesti feladat, egy fiatal rendező rövidfilmjében szerepeltem, Bodzsár Márk Bloody Mary-jében. Legutóbb egy belgrádi rendező filmjében játszottam, Vlado Paskaljević Đavolji varošában. Ez volt az első nagy játékfilmem. Ott rossz volt magamat viszontlátni, mert nagy elvárásaim voltak, de utólag örülök neki. A rendezővel rendszeresen halljuk egymást, és amikor legutóbb öt napig Belgrádban tartózkodtunk, figyelemmel kísérte az előadásainkat. Szeretem, illetve szeretném a filmet, de nem mindenáron. Itt szintén a közös gondolkodás a lényeg. Ha összejön, örülök, ha nem, akkor máshol keresem a boldogságomat.

– Legutóbb a BITEF-ben szerepeltetek, Belgrádban. Az ottani közönség hogyan fogadta az előadásaitokat?

– Nagyon boldog voltam, az ötnapos vendégszereplésünk feltöltött energiával. Egy templomépületben játszottunk, amelyet soha nem szenteltek föl, és most színházként működik. Napról napra többen jelentek meg a nézőtéren, és éreztem, hogy megtalált bennünket a saját közönségünk.

– Mostanában mi vár rád?

– Tolnai-est, amelyet Urbán András rendez. Ez lefoglal nyárig, utána meg majd kiderül. Számomra az a legegészségesebb, ha nem gondolkodok hosszú távon. Mikus Csaba fényképésszel kötöttünk egy egyezséget, miszerint minden reggel verseket olvasunk. Így most ébredés után elolvasok tíz Tolnai-verset. Nem is értem, korábban miért nem tettem így.

– Mit kívánsz magadnak a jövőre vonatkozóan?

– Először is, hogy megoldódjanak a gerincproblémáim. Nincs nagy baj, csak görbe. Azt is, hogy a szerelmem az élet, a barátaim és a munkám iránt megmaradjon. Legyenek boldog gyerekeim, egy vidám Jack Russell terrierem, és hogy soha ne hagyjam abba szeretni a tavaszi esőt, meg a sült gesztenyét. Ha eljön az ideje, olyan öreg néni legyek, aki szeret horgászni és akihez eljöhetnek beszélgetni vagy kávét inni mindazok, akik erre vágynak. Végül pedig, ha ezek közül bármit nem kapok meg, ne keseredjek meg, ne veszítsem el a hitem magamban és az emberekben. Akármi is történjen, tudjak napról napra megújulni.

– Hozzátennél-e még valamit ehhez az interjúhoz?

– Igen, azt, hogy nem szeretek interjút adni, és kerülöm. Eddig büszkén mondtam, hogy még soha nem szerepeltem címlapon. Attól félek leginkább, hogy nem a lényegről és az igazi dolgokról beszélek. Az nagyon tud bántani. Apám lelkész volt, de nem érzem magamat nagyon vallásosnak. Ennek ellenére erős a hitem, és sokszor, amikor interjúra megyek vagy nyilatkoznom kell, összekulcsolom a kezem és Isten kezébe ajánlom magam. Azt szeretném, ha nem a saját rögeszméim jönnének elő, hanem igazán arról beszélnék, ami számomra az életet jelenti. Ha ez nem jön össze, akkor szomorú vagyok. Talán igazságtalanság elkerülnöm az interjúkat, mert ugyanakkor nekem sokat jelent, ha elolvashatom olyasvalaki gondolatait a művészetről és az életről, akire felnézek. Valójában, ha egy ember is akad, akinek erőt adnak a gondolataim, akkor elégedettnek kell lennem.