Mi jó dolga van Attilának?
Kötelező költészetnapi szellemidézés április 11-e, egyebek közt József Attila születésének 105. évfordulója alkalmából
Helló, Attila! (Már engedelmet, de holmi általánosan megkövetelt tiszteletadás-távolságtartás ürügyén nem fogok lejózsefattilázni valakit, akinek gyönyörűszép szívéről három éven át legeltem a halált hozó füvet istenverte gimnazistakoromban.Vessen rám követ az, aki a költészetben nem személyes kapcsolódási pontokat keres, hanem valamilyen izmus ismérveit. Itt vagyok.) Mióta bajszod, mint telt hernyó terül elillant ízű szádra szét, születésed napja a költészet napjának ünnepévé lépett elő. Ezt akartad vajon? „Én már most is nagy költő vagyok” – mondtad, miután beleolvastad a telefonba VALAKINEK (mindegy, kinek?) a Nagyon fájt. „Elemien nagy költő.” (Tandori Dezső) „Fáj a szívem, a szó kihül. / Dehát kinek is szólanék--” „Ki szeret, s párra nem találhat, oly hontalan, mint amilyen gyámoltalan a szükségét végző vadállat.” Várhattál volna még tíz évet. Valaki biztosan válaszol.
(József Attila, Etus, Mama)
Most, mikor „arcodat szétüti a föld” (Tolnai Ottó – ha már a költészet napja), csak bennünk versz visszhangot. Elég lenne ez? Nem hiszem. „Jaj, szeressetek szilajon, / hessentsétek el nagy bajom! / Eszméim közt, mint a majom / a rácsok közt le és föl, / vicsorgok és ugrándozom, / mert semmit nem hiszek s nagyon / félek a büntetéstől.” Kimondtad az axiómát: „Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat.” Éppen csak rád ne lenne érvényes? A te arcod már sosem lesz tiszta, és nekünk, mázlistáknak, megadatott a más kárán tanulás kegyelme. Költészeted megkerülhetetlen. Ha másként nem, reflexiókban él tovább. Így építi például Parti Nagy Lajos A Hazámból a Szívlapátot ( „Egy originál haza-ötlet / hiányzott péntek éjszaka. … édes hazám, ne vedd szivedre, / hadd legyek hűs”, sőt: megírja öregkori lírádat őszológiai gyakorlatként Notesz címen – zseniális, de bizony, szanatóriumban kötsz ki, Attila). Vagy Orbán János Dénes az Ódából és mellékdalából az Ódot ( az „Óh mennyire szeretlek téged, / ki szóra bírtad egyaránt / a szív legmélyebb üregeiben / cseleit szövő fondor magányt / s a mindenséget.” – ből egyeduralkodóvá téve a pornográfiát és kivonva az elragadtatást: „ Nem tudta, úgy gyakják-e meg / a győzelem jogán, / mint nőt vagy állatot, / de ha úgy lett volna, akkor is / örült, hogy játszhatott, / hogy érezhette végre nőnek önmagát.” ). Lelkünkre így ül ez a kor. Légy fegyelmezett! A nyár ellobbant már. Hallod-e, csont , a csöndet? Összekoccannak a molekulák. Milyen vitrinben csillognak ily téli éjszakák? Fölösleges már jelölni az idézetet, mindennapjainkban járunk. Hadd tegyem fel a kérdést, Attila: születésnapod, „E szűz, e szertelen s e szép-szép mái nap / felveri-é vajon, szárnyát verdesve részeg, / e fagyba-tűnt tavat, hol sohasem-merészlett / röptek álma kisért a tükrös jég alatt?” (Mallarmé) Talán valamennyire igen. Talán nem voltál hiába.
Végezetül egy kis demisztifikálás – anélkül ma megélni nem lehet - : márpedig Attila, a közhiedelemmel ellentétben, NEM lett öngyilkos. „József Attila valószínűleg a vacsoráig sétálni indul. Etelka testvére hatvanegy év múltán is úgy mesélte, hogy Attila, „mielőtt becsukta maga mögött az ajtót, visszaszólt, hogy melegítsem meg az ételt”. A sorompó és a teherszerelvény útját állja a Balaton felé vivő úton. József Attila jól ismeri a vonatokat, a tehervonatok sokáig szoktak állni, pakolás hangja hallatszik, forgalmista sehol. Átbújik a sorompó alatt, és nekiindul, hogy a még álló tehervonat tizenötödik és tizenhatodik, összekapcsolt kocsija közt átbújva haladjon tovább. Amint leguggol és bebújik a két ütköző közt, a gőzmozdony ezzel egy időben indul, és szokásos módon rándít egyet a kocsisoron. Mivel a két kocsi közt egy összekötő lánc mindig lóg, a rándításkor a nyolc-tíz kilós lánc meglódul, és nagy erejű csapást mér József Attila homlokára. Feltehető, hogy ekkor tört el a nyakcsigolyája is. Az ütéstől kivágódik a kocsik közül, bal csípőjére zuhan a sín mellé, fejét beüti, ekkor szenved koponyaalapi törést, de jobb keze a síneken marad, amit a tizenhatodik szerelvény kereke le is vág. A tizenhatodik kocsi távolabbi kerekei már nem is érik el, mert a kiáltozásra a vonatot megállítják. Nem igaz tehát az a dramatikus leírás, hogy a vonat tíz-tizenöt méteren át vonszolta volna, hiszen a vonat mellé zuhant. A körülmények pontos elemzése, a test helyzete, a sérülések jellege teljesen egyértelművé teszi, hogy itt balesetről van szó.” ( Szendi Gábor: József Attiláról – némileg másképp. Korunk, 2008 április vagy itt.)
Látod, Attila? Dicsekedhetsz fűnek-fának, mi jó dolgod van: csodagyereknek tartunk. Pedig csak árva voltál.
József Attiláról és a költészetről!
