Szép a leány, ha lány kort él
-- Ne tolj már! -- kiabáltam barátnőm kacagó arcába, majd’ széthasadva a nevetéstől.
-- Deee! -- válaszolta ő, és tovább vihogott kajánul.
Épp asztal-beszerzési akcióban voltunk. Ami tulajdonképpen annyit jelent, hogy elindulunk egy szomszédos terembe, s “lopunk” egy asztalt. Merthogy nekünk is kell valamire támaszkodva írni, hallgatni a sok tudást. S valahogy olyan szerencse jár reánk, hogy mindig mi fogjuk ki a hiányos állapotot. Tehát nagy jókedvünkben a fiatalsággal, szerelemmel, szeretettel telve futottunk a folyosón, be-bekukucskálva egy-egy osztályterembe.
Mikor megtaláltuk a megfelelőt, megfogtuk a két végénél, aljánál, de mindketten rágóba nyúltunk. Fúj! Na, nem baj, megfogjuk valahogy máshogy. S ekkor a szőkeség a túloldalon vadul elkezdte tolni felém az asztalt, s én hihetetlenül tiltakozva egyszer csak felfeküdtem rá, kiterültem, mint valami jóllakott, dorombolni vágyó kiscica, (bár én inkább nagymacskának mondanám magam) s lábamat lóbálva olyan jóízűt kacagtam, hogy tudtam, erre a pillanatra örök életemben emlékezni fogok. Az osztálytársak értetlenül bámultak ránk, mint valami két agyamentre. Élveztem a helyzetet. Barátnőm őrülten tolt a folyosó parkettáján, de aztán lepattantam a fedőlapról, és segítettem neki cipekedni. Amint beértünk, érdekes pillantások szegeződtek ránk.
-- Ez jó móka volt! -- mondta padtársam, puszit nyomva az arcomra.
-- Az ám! -- válaszoltam boldogan. Mókáztunk nagyokat. Aznap, a következő napon és aztán is. Egy újabb színt, amolyan szivárványszínt hozott az életembe. Kéket, aranyat, rikító pirosat, máskor zöldet, néha barnát, de legtöbbször érdekes-lilát.
Óra közben folytattam ádáz harcomat a tudatlan padrongálók ellen, akik óráról-órára édes, esetleg érdekes, rosszabb esetben csúnya, undorító rajzokat firkantanak a pad tetejére, nem is sejtve, hogy van valaki, aki mindennap újra és újra megpróbálja letörölni azokat. Nem mintha munkám sikeres lenne, de remélhetőleg példamutató. Ha máshol nem is, legalább az osztályomban. Mekkora öröm volt, mikor a mellettem ülő, padcipelő-társ besegített. Csak az a baj, hogy mostanság már szövetkeznek ellenem, s a “művészek” alkoholos filcekkel támadnak.
.jpg)
Aztán végre, a mi tiszta asztalunknál ülve végighallgattuk az órát, s amint rázendített a legtöbb gyermek számára varázslatosan szóló csengő, elkezdtünk pakolni, s jó hangosan kitört belőlünk egy gyönyörű népdal. Aznap is teli torokból énekelve vonultunk végig a csodálkozó iskola folyosóján:
“Szép a leány, ha lány kort él, szép hajával játszik a szél…”
Felfedező túra (1. állomás) A Képes Ifjúságnál folyó tehetségkutató-akció részeként, március folyamán Mészáros Krisztina tanárnő jóvoltából a Zentai Gimnázium 2/5 és 4/3 osztályában jártunk, ahol az újságírói kérdezéstechnikáról és a sajtóműfajokról tartottunk előadást, majd lapunk nyomtatott és internetes változatáról kértük ki potenciális olvasóink véleményét. Ezt követően megkértük a tanulókat, hogy az ismertetett sajtóműfajok bármelyikében írjanak cikket a Képes Ifi számára. A negyedikesek nem kívántak élni a lehetőséggel, de a másodikosok hiánytalanul teljesítették a feladatot. A beérkező munkák közül négyet tartottunk közlésre alkalmasnak, ezeket vasárnaponként tesszük közzé a honlapon, szerdánként pedig a nyomtatott számban olvashatjátok, ráadásul a legjobbaknak a tanárnőtől is járt egy-egy 5-ös osztályzat. Minden középiskolás olvasónknak üzenjük, kezdjetek el gondolkodni cikkötleteken, mert bármelyikőtök osztályában feltűnhetünk a közeljövőben. Mindenhova ugyanazzal a céllal érkezünk: Fel akarunk TÉGED fedezni! |
A sorozat további írásait erre találod!
Olvass még: puskázási praktikákról, érettségi előtti pánikról!
