Amikor Ikarosznak sikerül…Harcsa Veronika Quartet live at Mojo Club

Átváltok a barna csapoltra, lassú kortyokban iszogatom, a második korsó elején már kezdik is. Holdnővérkém lő néhány fotót a startról, aztán, egyéb hely híján, a lefedett biliárdasztalra cuccolunk fel. Innen is izgalmas a fényképezés – a szokatlan szög (ez most nem írói álnév, hehe) miatt ugyebár. Meg Veronika észre is vesz minket, néhányszor odamosolyog, hú… (Eyecontact, maaan!… Mint az ügyvéded azt tanácsolom neked, Csabikám, emeld ki gyorsan a kezedet a biliből…) De ez a nő, huhú!, Ildi nő létére is végig azt ismételgeti, mennyire gyönyörű! És tényleg, pedig én előbb látni is inkább a hangját látom, szépnek vélném talán akkor is, ha egy bányarém lenne egyébként, de hát itt erről szó nincs, huhh, de nincs ám! És a tekintete… úgy csillog a szeme, hogy a fotózásnál nincs szükség a vakura… Le is csusszanok a kakasülőmről, és nekihasalok a fényképezésnek magam is. Közben átjár a mennyei muzsika, ahogy a hangszórókba belemászok. Szívesen fészket is raknék ott magamnak, eléldegélhetnék ott egy jó ideig, nem hiányozna a külvilág bizonyára.

Még nem is tudatosul bennem igazán, hol vagyok és mi történik velem, amikor máris vége az első blokknak, ne mááár! (Mindkét részt egy-egy feldolgozással zárják, az elsőt Tracy Chapman Give Me One Reason című remekével. Veronika harsányan kiabálja be az előadót és a számcímet, azt mondja, ezt a Lukács Lacitól tanulta.)

A szünetben elintéződnek a halaszthatatlan ügyek, például a korsók feltöltése, utóbb meg összefutok a becsei tündéreimmel is, csókok és ölelések, aztán ismétlődik az előző forgatókönyv. De most már részleteiben is megpróbálok odafókuszálni a muzsikára. A billentyűst hallgatva rögtön az jut eszembe, miért is nincsenek itt a Verebes fivérek, mert ez bizony AZ Ő ZENÉJÜK (is…)! Remek futamok, a zentai származású úriember kemény virtuozitáskészségről tesz tanúbizonyságot. (Utóbb kiderül, Veronika nagypapája is zentai volt… hogy mért nem lep ez meg engem cseppet sem? – no, befogom a lokálpatrióta bagólesőmet…) Ott nyomja a bőgős a tövében – szó szerint bőgős, szóval nem basszgitár –, szintén el tudnám hallgatni magában is. A dobos is remek groove-okat sepreget. Avagy dübörög, mikor mire van szükség. A gitáros meg simán beilleszkedne a Red Hot Chilibe, komolyan! És amikor ők felemelnek, fel, fel, egészen a felhők fölé, Veronika éteri hangja alám nyúl, lágyan megforgat, még feljebb emel. Indulhat a felhőtánc! (Máshol nem is rophatnám, ilyenkor szidom magamban a főnököt – persze csak kedvesen, hihi –, hogy telepakoltatta székekkel és asztalokkal a táncteret… egy zsebkendőnyi parkettet igazán szabadon hagyhatott volna, ahol, ha mások nem is, legalább a Nap és a Hold eljárhatnák táncukat… No de jó nekem idefent is, szó se róla!) S miközben belülről izzok, a lány énekéből egy időben üde szellő is lengedez felém – nem hagyja, hogy a szárnyamból a viasz kiolvadjon. Ikarosz nem fog lezuhanni, sohamár. Így utazik a Zenével világokon és eonokon át.

A Kocsma anyaméhében megszületik és reám kacag a DZSESSZ!…

(Aztán ahogy a végén lenyomják a Beatles Come Togetherét a saját – és az ééén – szájízük szerint… Ikarosz odafent a saját tengelye körül megpörög, majd bemutat néhány sajátos figurát – ez már égi balett! Az eksztázis tartóssá válik, a szárnyaim vigyenek bármerre is tovább, lélekben itt maradok. Itt maradok.)