Elemi gyönyör – fülnek, szemnek Öröme

Végre eljött hát annak az ideje is, hogy az előadók rájöjjenek, nem csupán a „klasszikus”, megszokott megzenésített verselés van a világon, de a Nap alatt bizony helye van az újnak, a másnak is, sőt! Noha az előbbi években is akadt egy-egy – vagy akár négy-öt – „rendhagyó” próbálkozás, idén ezek domináltak, a fellépők zenei stílusa hihetetlenül tág skálán mozgott, a bluestól, a countryn keresztül az egészen alternatív műfajokig, és ami a lényeg, a zsűri ezúttal értékelte is ezt – elég, ha a győztes zenekart meghallgatjuk.

Az is nagy lelkesedéssel tölt el, ahogyan a kötelező megzenésítést megoldották a versenyzők. Általában elmondható, hogy a kötelező verset úgy-ahogy adják elő, azután a többi számmal próbálnak diadalmaskodni, helytállni. Idén erről szó sem volt. Pedig… Tolnai Ne gyere vissza című költeménye egyáltalán nem nevezhető könnyű falatnak… Nem az az egyszerűen megzenésíthető, rímes-időmértékes vers, nem bizony! Erre számos fellépőnél azt tapasztaltam, hogy éppen ez emelkedett ki a dalok közül… Ottó sajnos nem tudott eljönni külföldi elfoglaltságai miatt, amit nagyon sajnálok – és bizony ő is sajnálhatja… Hihetetlen leleménnyel közelítették meg a művét, megérne egy lemezt, hogy kiadják ezt a csodálatos feldolgozás-füzért.

De akkor talán lássuk is sorban a megmérettetésen részt vevő együtteseket és szólistákat.

Nem egészen három másodperc után jön a lúdbőr?… Az iskolázott hang természetessége… ellentmondás?… A Felvidékről érkezett Borbély Katalin a bizonyíték rá, hogy nem az! Elvégezte a konzervatóriumi opera szakot, jelenleg operettet tanul, közben pedig tizenkét éves kora óta kántori feladatokat is ellát. Bár a zongorajátékában nincs semmi extra – „klasszikus”, nincs benne semmi cikornya, számomra szépséges –, tiszta, éteri hangjával elvarázsol, fogva tart azóta is. Nagy dolog, ha ilyen a start… s milyen ritka, ha a vetélkedő végén nem kell a zsűritagnak elgondolkodnia, mi is volt vajon az az első produkció… Ezúttal erről szó sincs. De nincs ám! (Katalin meg is kapja végül a leglíraibb énekhang különdíját.) A Tolnai-verset is hogy előadja!… döbbenetes: mintha önmagára tercelne… S milyen édes, ahogy örül a tapsnak… végtelenül bájos. Mi következhet ezután?…

Az erdélyi BanzÁLLJ! fiatal zenekar – mind a megalakulásukat, mind a tagok életkorát tekintve. Középiskolás diákokból verbuválódott, és saját bevallásuk szerint azért jöttek el hozzánk, hogy itt tanulhatnak másoktól. Ez igen dicséretes. És volt is kitől tanulniuk. De ami a lényeg: volt is kinek!

Már az elején szimpatikusak, ahogy egy-két percnyi néma csöndben „rákészülnek” az első nótára. Picit „tábortüzesen” indítanak, ami a gitárjátékot illeti, az egy szem fiú próbálja ellensúlyozni, de a lányok igen félénken pengetnek – no, az ének viszont annál bátrabb, hajrá! Vannak saját szövegeik is, és úgy tűnik, ezekben, a teljesen saját dalokban fogják majd megtalálni végül az igazi hangjukat – amit én csak díjazni tudok. Az Ős természet című nótájuk nagyon ott van, remek énekszólamok, szellemes összjáték… élvezem nagyon! Aztán a Tolnai-versnél is csaknem minden ugyanennyire klappol. Jók itt is a szólamok, a prózai párbeszéd pedig még inkább feldobja a produkciót. Összegzésként elmondható, hogy bár a hangszeres tudás egyelőre minimálisnak bizonyul náluk, mégis magukkal tudnak ragadni! Fiatalok, kedvesek, mosolygósak, az ének remek, él, él a színpadon! Reményteljes várakozással tekintek a jövőjük elé.

Kicsit közbeszól a „technika ördöge”, amikor a szabadkai illetőségű Háze együttes a deszkákra hág. Nem túl jók az arányok a hangosításban, talán ebből következik a kezdeti bizonytalanság. De szerencsére ez hamar véget ér, és a gitár szólótémái már a startnál is kitűnőek. Nagyjából standard megzenésítéssel kezdenek, nem tűnik túl izgalmasnak egyelőre, de annyit mindenesetre látok, hogy az énekes lánykában jó sok tartalék lehet még. Azután a Tolnai-megzenésítés sem tűnik kezdetben nagyon eredetinek, de itt meg a fuvola visz nagyon, jók a belassulások és az ezeket követő „szaporák”, a végére kialakul, a befejezés egyenesen remek! József AttilaÁldalak búval, vigalommal című versénél pedig végre hangjára ébred a leány, ez gyönyörű… Lackfi János költő utóbb külön különdíjat alapít csak a kedvükért, mivel a zsűri úgy érzi, mindenképp jutalmazni kell ezt a produkciót is. (A tizenkét fellépőből kilencet díjazunk, de akár a maradék háromnak is oda lehetett volna ítélni valamit, hiszen gyenge teljesítmény egyáltalán nem volt, a legrosszabb esetben is legalább közepes, átlagos…)

Vaccanto

Színpadon a Vaccanto együttes. Akárcsak tavaly, idén is övék a közönségdíj – megérdemelten. Remekül ötvözik a stílusokat, itt hangzik el az a bluesnóta is, amire a teljes közönség intenzív „bólogatásba” kezd. Kegyetlenül jó a lendülete a produkciójuknak! Úgy kezdenek, hogy egyből az arcodba teszik a zenét, az azonnal mosolygó arcodba. Bár a dallam nem túl eredeti, mégis, mégis… fiatalos, kedves, mint mindig. Aztán a második dalnál végre több szólamban kezdenek énekelni – bár már előzőleg is remek volt az együtt éneklés –, aztán jön a tarabuk, és magával visz a varázsszőnyeg éngemet…

Majd végül: BLUES, oh, yeah, man… a zongora… hoppá! Nos, így kell elvarázsolni a közönséget, kérem tisztelettel… (Arról nem is beszélve, mennyire jól áll nekik a színpad…)

Azután következik az, ami a legellentmondásosabban kezdődik számomra… A gitárosok – aláhúzom a papíromon – rendesen odatesznek kapásból… érzelmileg legalábbis, jegyzem le az elején. De azután technikában is, rájövök hamarosan, óh, technikában is, nagyon-nagyon! A dallamvilág viszont eléggé szürkének tűnik. (Szintén csak a legelején…) A Tolnai kontrasztos, fura váltások vannak, a gitárjáték – ismét aláhúzom – igen izgalmas, az ének viszont… hát… nem tudom, nem tudom… (Na, majd megtudom, hehe…) Mert rögtön azután lejegyzem: akkor is: kezd belém kúszni… Egy rövid ideig még mindig egysíkúnak tűnnek az énektémák, de hamar rájövök, ez a legátéltebb és legátgondoltabb alkotás, amit ma este itt hallhatunk. Az iskolázatlan hang termékenyítő ereje és a virtuozitást mutató gitárjáték hamar elbűvöl… fűszerezve rengeteg üveghanggal, „dobolással” a gitáron, melankolikus belassulásokkal, hirtelen „vadulásokkal”, káprázatos, káprázatos… Azonfelül érdekes figurák, meg kell hagyni… ott vannak bennük a zord Kárpátok, de a szirtek között olykor betűző napsugár is. Az énekes maga is igen költői habitus, de mintha egy nyirkos várromból mászott volna elő, hogy megmutassa magát előttünk, hogy aztán még napkelte előtt visszamásszon… hátborzongató… (a lehető legpozitívabb értelemben, hihi…)

Alkalmi együttes

Ez az a hangzás, amit személy szerint már évek óta keresek és kutatok a fesztiválon. Nagyon eredeti, kegyetlenül erős, elemi borzongás, amely átviszi, sőt felfokozza a Vers lelket termékenyítő varázslatát. Az Alkalmi együttes méltán nyerte el Az Énekelt Versek XV. Zentai Fesztiváljának fődíját.

A budapesti Aphonia együttes – melynek hölgytagja a zentai származású Gál Hedda – legfőbb célja a kortárs magyar líra közelebb hozása a közönséghez. Az „aphonia” szó annyit jelent, hangadásra való képtelenség. Nos, ez az önirónia – bár én mindig nagyon bírom – azért nem indokolt, hiszen a fickó hangja nagyon rendben van, a gitártudása sem hagy maga után semmi kívánnivalót, és Hedda is szép tisztán énekel. Hanem ez a produkció áll legközelebb idén a „standard” megzenésítéshez, nem túl izgató, hm… Korrektül megoldják a feladatot – de attól ez nekem (hangsúlyozom: nekem!) még kicsit unalmas… Aztán egy Csoóri-verssel jönnek, ami nagyon ott van!! …majd vissza a monotóniába (Tolnai)… A végén mondjuk nem rossz a gradáció, de ez meg valahogy túl komoly(kodó)nak tűnik a vershez… Mégis azonnal rábólintok, hogy legyen az övék a harmadik helyezés, ápoljuk kicsit a „hagyományt” is, hehe…

Urbán-Döme duó

Picit mintha fejlődött volna a gitár tavaly óta… – jegyzem le, amikor az Urbán–Döme duó következik. De csak picit… Az ének pedig? Hát, sajnos még mindig elég vérszegény (Tolnai). Tényleg nagyon sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de ez ide túlságosan amatőr (nem pozitív értelemben, mert ugye van olyan is), és nem igazán látom a fejlődés ígéretét sem… (De ne legyen igazam!!) A tavaly egyedül induló fiú most keresett egy lányt, aki ugyanúgy – ugyanolyan gyengécskén – énekel…?!

A szabadkai StarKalap együttes következik. Örülök nagyon, hogy – talán először – egy külföldi szerző versének megzenésítését is hallom! (Jane Taylor: Éji csillagfény – Tandori fordításában.) Elég „csajzenekarosan” hangzanak – de hát végül is azok, ugye… Talán nincs túl nagy hangszeres tudás, viszont hihetetlenül bájosak – zeneileg és emberileg egyaránt –, és ez nem kevés! A csillogó szemek, a hatalmas lendület, a lelkesedés… magukkal ragadják a hallgatót, nagyon-nagyon élvezem! Már az elején látom, hogy annyira mozognának, de ott a félsz… miért?! Aztán végre elkezdik ropni a mikrofonok mögött, szélesedik orcáikon a mosoly… s onnan kezdve minden nagyon rendben van! Üde színfolt, élményben szegényebbek lettünk volna nélkülük, köszönöm, lányok! (A technikai tudás majd idővel jönni fog, a lélek ereje pedig máris magával ragadó, csak így tovább!)

A Tolnai-megzenésítés talán a legokésabb, jegyzem le, utóbb meg is kapják a kötelező vers legjobb megzenésítéséért járó különdíjat.

A zentai – id. – Szloboda Tibor állandó fellépője a fesztiválnak. (Örülök, hogy idén is itt volt, amiatt pedig egy világ omlott bennem össze, hogy a másik „veterán”, a doroszlói Hobby együttes ezúttal lemondta a fellépést.) Tibornak pontok helyett egy napocskát adtam, hogy fordítsa derűre időnkénti borúját, s lelje még örömét száz és egy évig a muzsikában és a versekben…

Idén, úgy tűnik, elsősorban a Felvidékről érkezik hozzám a lúdbőr… A farnadi Saróka Liliána kettőt penget, útjára bocsátja torkából az első hangot, s mire az hozzám elér, már robban is a fülemben és a szívemben… Szép, tiszta ének. A torkában különleges hangokat is képez, amitől nekem Morisette jut előbb az eszembe, de a zsűri hölgytagja meg azt súgja balról, hogy íme, a magyar Shakira… De több ő ennél, ezt hamar-hamar megmutatja, nem szorul rá, hogy bárkihez is hasonlítgassák! Szép és tiszta, mondom újra – és mennyire ERŐS!! A Tolnait remek helyen kezdi, átéli, hogy beleremeg – ő is, én is, a terem is… És micsoda váltások! Tempóban, hangerőben. De végtelenül intenzív akkor is, ha épp egy pillanatra el is hallgat. Aztán Nemes Nagy Ágnest sem hiszem, hogy feldolgozták már így valaha… hejj, szinte már metallicás zúzás a színen, felröppen a lila fecske, hoppá! Hm, ő is járt kántorképzőbe… remek hely lehet.

Díjazottak

(Ott a második helyezés. És nagyon jónak kellett lennie ennek az Alkalmi együttesnek, ha meg tudták ezt a lánykát előzni. Aki egyébként még csak középiskolás, úgy bizony.)

A nagybányai (Erdély) Bertóti Johanna a Bartalis János vers- és énekmondó versenyen tavaly első helyezést ért el, és így kapott meghívást a zentai fesztiválra. „Klasszikusan” kezdi… aztán úgy is folytatja. És igencsak jól csinálja, egyetlen bajom, hogy ez a stílus számomra kezd kissé unalmassá válni. De aztán ismét lejegyzem, hogy tényleg nagyon jól csinálja a lány! Bár inkább színész, mint zenész. Úgy értem, a zsigereiből, mert amúgy a hangja telt, gyönyörű. Aztán a Tolnai-verset acapella adja elő… Addigra már „lábujjhegyen” ülök, nem férek a bőrömbe… hm, színészi különdíjat tudunk adni? (Tudunk: megkapja a legerősebb színpadi jelenlétért odaítélt különdíjat.) Jaj, és itt is megvan rendesen a feeling, hű, a végére teljesen „elfogy belőle” a sablon! (Jaj nekünk, zsűritagoknak, jegyzem le „szomorúan”. Pedig még nem is értünk el az utolsó számig: Papp Márió: Népdal… Gyönyörű, gyönyörű…)

A végére ellazulásként remek választás a Folton Folk lezser countryja. Különösen, hogy Szabó Róbertjük szerzett egy dalt a fesztiválról, hehe… Röhögni mily jó! Benne van az egész rendezvény, fellépőstül, közönségestül, sőt: zsűristül! Valóban kacajfakasztó. Azután jönnek a megszokott stílusukkal, amelyre, azt hiszem, elsősorban a „felhőtlen” jelző illenék a leginkább. Látszik, hogy nem „díjvadászok”, öröm nézni, ahogy örülnek a muzsikának. Én őnékük is egy napocskát adok inkább pontok helyett: hogy maradjon meg bennük ez a Derű, amíg a Világ. És két nap.

S maradjon a mi szívünk is hasonmód derűs és felhőtlen, mint amilyen most, ez után a Csoda után, ami itt és most előttünk lezajlott. Ámen!

A szerző az idei KMV-ről és KSZFV-ről!