Késős bánat

Az Önök szakmájában szokás, hogy a gyerekkorból indulnak ki, erre vezetik vissza a probléma gyökerét. Elmesélek én is egy sztorit gyerekkoromból, mert ez a "későmánia" sajnos nagyon korán kiütközött. Általánosban elég jó voltam angolból, különórákra is jártam. Még az iskolai versenyre is benevezett a tanárnő, aminek szívből örültem. Izgultam a verseny miatt, valamennyit készültem is rá, de mivel szombati napra tették, ami nálam a "lazulós nap" volt, valahogy teljesen kiment a fejemből... Nyugodtan reggelizgettem, amikor egyszercsak csörög a telefon, hát a tanárnő az, hogy elkezdték a versenyt és én hol vagyok. Mondanom se kell, majd félrenyeltem ijedtemben, ráadásul a hajam is csuromvizes volt, pont előtte mostam meg! Gyorsan sapkát húztam a fejemre, bicajra pattantam és teljes erőmből tekertem, hogy minél előbb odaérjek. Hadd ne mondjam, hülyének néztek az utcán, hogy tavaszi időben téli sapka van a fejemen, no meg az osztályterembe is így robbantam be!

Sok ilyen eset volt még, de valahogy ez maradt meg. A furcsa az egészben, hogy az agyammal tudtam, hogy ez gáz, de nem éreztem szégyent, mert végül csak odaértem, meg a versenyen is jól szerepeltem, meg lehet, hogy a többiek is vidultak rajtam egy kicsit, és én ezt egy cseppet sem bántam. Erre a későbbiekben még visszatérek, most haladok tovább az időben.

Szóval, amióta az eszemet tudom, sohasem voltam pontos, sokszor a barátnőm is miattam késett el az iskolából, mert rám várt. Aztán egy idő után egyedül mentem... Persze akkor még ritkán késtem el, de mindig az utolsó csöngetésre loholtam be, kettesével vettem a lépcsőfokokat. Ebből talán gyenge, lusta tanulóra következtet, de az az érdekes, hogy szinte maximalista voltam abban az időben, főleg olyan téren, ami érdekelt. Az igaz, hogy egész kicsi korom óta "nincs időérzékem" (milliószor mondták nekem), mindig késő estig elhúztam a lecit, hiába kezdtem el időben, de azért mindig sikerült befejezni, pedig számos elfoglaltságom volt az iskola mellett.

Ami a tanulást illeti, középsuliban ez sajnos megváltozott. Próbáltam magam tartani, de mint minden tini, az új tapasztalatok elterelték a figyelmemet, és ez sajnos a késésemre is kiterjedt. Egyre drasztikusabbá vált, szombat esténként képes voltam órákat késni, a barátnőim nem túl nagy örömére. Megint csak érdekes, hogy ebben a korszakomban is gyakran neveztek "megbízhatónak", olyannak, akire lehet számítani. Ezek a dolgok még mindig nagyon fontosak számomra, szeretem betartani azt, amit megígérek, ehhez szinte mániákusan ragaszkodom. A baj csak az, hogy sokszor a megígért időponthoz képest jóval később teljesítem, de valahogy legbelül az a legfontosabb, hogy tartottam magam az adott szóhoz.

Azt gondolná, hogy az egész családunk ilyen, pedig nem! Sőt! Nem ilyen mintát láttam, mégis ilyen lettem. Az igaz, hogy az öcsém is ilyen, de ő még nálam is rosszabb! Nála az is elő szokott fordulni, hogy egyáltalán el se megy egy megbeszélt találkozóra. Szóval a testvérem problémája még súlyosabb, de erről majd ő ír Önnek. :)

Biztos nevetségesen hangzik, de valahogy ez a kis (vagy nagy) hendikep beépült a személyiségembe, és ha hirtelen órát lehetne igazítani hozzám, az már nem is én lennék. A barátaim így szeretnek (azért a későbbiekben erre is kitérek), és legalább vannak történetek, amiken lehet nagyokat röhögni. Mert, persze, ha lekések egy vonatot egy idegen városban, az csak viccesen üthet ki, és olyan sztori kerekedik belőle, amit aztán lehet mesélgetni. Lehet, hogy tudat alatt élvezem, hogy szórakoztatom a többieket?

Sokszor próbáltam megmagyarázni, és valahol megnyugtatni magamat, hogy ez biztos a balkáni mentalitás miatt van. Mert mi van? Állandóan várunk valamire, ami késik, a buszra, a sinóra... Még a taxisok se pontosak! Mondjuk nekem ez sem okoz gondot, még ilyen körülmények között is sikerül elmulasztanom a vonatot. Biztos butaság ilyesmire fogni, a "balkáni génekre", de hát azért csak kihatással van ránk, hogy hol élünk, nem?

Hihetetlen, de olyan is volt már, hogy én vártam másra. És képzelje, nem lettem egy cseppet sem ideges! Pedig azt gondolná az ember, hogy "no, most végre átérzi", de nem! Elmélázok, nézegetem a kirakatot, de általában könyv is van nálam, olvasgatok vagy mobilozok. Ha meg otthon várok valakire, még inkább el tudom ütni az időt. Szóval én sose vagyok pipa a másikra, ha késik, mondjuk, hülyén is jönne ki.

A barátnőimet attól szokta a frász kitörni, hogy egy buliba se bírunk időben odaérni - mondanom sem kell, hogy miattam. Próbálták már azt alkalmazni, hogy nem engem hívnak valahova (város előtti iszogatás), hanem értem jönnek, de sejtheti... Pongyolában nyitok ajtót.

Aztán meg még én vagyok fölháborodva, hogy mit nyaggatnak mindig ezzel a témával. Nemrég olvastam egy könyvet arról, hogy az alkoholisták sem ismerik be, hogy alkoholisták. Persze ez túlzás, meg a lelkem mélyén tudom, hogy igazuk van, de azért mégsem szeretek úgy gondolni magamra, mint egy "mániákusra", főleg, hogy ez az egy tulajdonság egyéb tulajdonságokra is következetni enged, mint a lustaság, megbízhatatlanság... Amikkel az ember nem szívesen azonosul.

Be kell vallanom, hogy emiatt már akadt egy-két konfliktusom az életben. És abba is belegondoltam, hogy milyen jogon rabolom én mások idejét! Egyik barátnőm azt mondta, hogy ha szeretsz valakit, akkor nem csinálod vele azt, hogy ő haptákba vágja magát, te meg órákon keresztül várakoztatod. Az a helyzet, hogy néha kutyául érzem magam emiatt, és mindig tiszta szívemből megfogadom, és el is hiszem, hogy meg fogok változni, és én leszek a greenwichi óra!

De valahogy az a baj, hogy semmin sem tudok igazán izgulni. Most egyetemre járok, és még a vizsgákat is holtnyugodtan élem meg (akkor is, ha nem tanultam), olyan stresszhelyzetekben, amikor mindenki tiszta para, én szinte unatkozom. Ez lehet az oka annak is, hogy amikor egy "normális" ember már a plafonon van, hogy "siessünk, mert elkésünk!", bennem a nyugtalanság szikrája sincs meg. Máskor viszont, teljesen banális helyzetekben tisztára zavarba jövök. Lehet, hogy rosszul vagyok kódolva, és még ez sincs rendesen időzítve bennem? :)

Nem ugyanúgy kések mindenhonnan. Ha kötetlen kávézás, akkor a félóra szinte minimum, de ha fontos az ügy, akkor épphogycsak beesek, vagy 5-10 perccel később érkezem. Sajnos a felvételihez is hasonló élményem párosul, ami már nem tréfadolog, és itt megfordult a fejemben, hogy nem merek felnőni és felelősségteljes felnőttként viselkedni? Vagy így szeretnék plusz kalandokra szert tenni? Ez is valami tudatalatti dolog lenne?

Volt már, hogy a barátnőim komolyan elővettek, és faggattak, hogy miért vagyok ilyen és mit csinálok, hogy ilyen sokáig készülök el. Egyrészt, ha nagyon erősen rágörcsölök a témára, hogy márpedig azt a vonatot, ha törik, ha szakad, nem késem le (szomorú, de nálam az ilyesmi sikerélmény számba megy), akkor az egész napomat erre teszem föl. Ha délután négykor megy az az istenverte vonat, akkor én már reggel idegesen kelek, és az egész napomat eköré szervezem, és végig ezen kattogok. Ez egy megtörtént eset, a vonatindulás előtt negyedórával értem ki, és aztán ezzel büszkélkedtem a barátnőmnek, de egy kicsit szánalmasnak érzem a dolgot, mert nem állhat abból az ember napja, hogy egy időponton kattog egész nap, este meg megünnepli, nem? :)

Szerencsére olyan még nem volt, hogy ezen tulajdonságom miatt ment volna szét barátság, és ezért nagyon hálás is vagyok a barátaimnak, de ettől még tiszta szívemből szeretnék "meggyógyulni".

És a kérdés, ami mindenkit a legjobban foglalkoztat, hogy MIT CSINÁLOK, mivel húzom az időt? Tanácsolták már, hogy keljek fel előbb reggel, hagyjak több időt a készülődésre, de ez sajnos nem segít, nem itt van a bibi. Általában öt perc alatt kapok magamra valami hacukát, a többi időt hülyeségekkel, chatelessel, facebookozással töltöm. Látom az órát, tudom, hogy indulnom kellene, de mintha ólom nehezedne a lábamra, és képes vagyok belemerülni egy virtuális csevejbe...

Azt is gondolhatja, hogy nem érdekel mások véleménye, meg hogy a viselkedésemmel megbántom őket. Ez nem igaz, nagyon is a szívemre veszem, főleg, hogy az én késéseim sokszor nem a tolerálható kategóriába tartoznak, és ezzel megsértem a házigazdát.

Szerencsére nincs semmilyen szenvedélyem, cigizni is csak ritkán szoktam, de fölmerült bennem, hogy talán a késés a szenvedélyem? Meg a végére még lenne egy elég filozofikus megjegyzésem, hogy esetleg azért nem tudok pontosan érkezni sehova, mert akkor behódolnék az időnek, és mivel lázadó típus vagyok, úgy érzem, hogy nekem még az idő se parancsoljon?