A pszichológus válaszol - 1. rész

„Az Önök szakmájában szokás, hogy a gyerekkorból indulnak ki, erre vezetik vissza a probléma gyökerét.”

Az embergyerek időhöz való viszonya tapasztalati úton, fokozatosan alakul ki, nagyjából kisiskolás korra.

Kezdetben a nagyobb időegységeket, mint a nappal és az éjszaka, különböztetjük meg, majd fokozatosan a kisebb időegységeket is viszonylag pontosan meg tudjuk becsülni, úgynevezett időkezelési minták alapján. Ez azt jelenti, hogy az embernek nincs érzékszerve az idő észleléséhez, ahogy a szagláshoz az orr vagy a halláshoz a fül. Ebben a tapasztalási folyamatban a családi mintának van nagy szerepe: a család hogyan kezeli az időt. Rugalmasak, lazábbak vagy merevek, kényszeresek. Rendkívül fontosak a napi rituálék kora gyerekkorban, például vacsora után fürdés, esti mese majd villanyoltás, illetve az időhöz kötött hagyományok, például minden nap pontosan délben ebéd.

„Biztos butaság ilyesmire fogni, a "balkáni génekre", de hát azért csak kihatással van ránk, hogy hol élünk, nem?”

Az időt is, mint sok minden mást szubjektíven észleljük, azaz mindenki máshogyan, az egyéni eltérések nagyok, mégis van általánosítható, nemzeti karakterológiája is az időgazdálkodásnak, ezért nem butaság a kérdésed.

Egy Tad James nevű pszichoterapeuta A személyiség alapjai című munkájában az időészlelés két típusát írta le. Az időn keresztül érzékelő csoportba tartozó kultúrákban - az Egyesült Államokban, Európában az emberek úgy képzelik el az időt, mint egy idővonalat: a múltat a bal oldalon, a jövőt a jobb oldalon helyezik el egy kontinuum mentén. Ezekre a nyugati kultúrákra az idő kézben tartása, kezelése a jellemző, fontos számukra az idő, időtartamokban, határidőkben gondolkodnak.

A másik, az időn belül érzékelő csoportba elsősorban a keleti kultúrák tartoznak. Ők maguk mögé helyezik a múltat és a jelent nehezen kötik össze a jövővel. A pillanatban, az aktuális jelenben élnek, így nehéz kezelniük az időt, és nem kedvelik a határidőket. Mivel az aktuális időben gondolkodnak, számukra nincs jelentősége a késésnek, alapélményük, hogy az idő korlátlan, jut mindenre.

„Biztos nevetségesen hangzik, de valahogy ez a kis (vagy nagy) hendikep beépült a személyiségembe, és ha hirtelen órát lehetne igazítani hozzám, az már nem is én lennék.” - írod ismét, de valójában ez sem butaság. Elképzelhető, hogy valamilyen oknál fogva Te a fenn említett második csoportba tartozol, akikre jellemző még, hogy időhasználatukat, mint egy tulajdonságot, beépítik a személyiségükbe, míg az első csoportba tartozók mindig tudatában vannak az idő fontosságának, így illetlenségnek tartják a késést.

„…mindig tiszta szívemből megfogadom, és el is hiszem, hogy meg fogok változni, és én leszek a greenwichi óra!”

„Ez is valami tudatalatti dolog lenne?”

Valóban, a problémád hátterében állhatnak tudatalatti lelki tényezők. A pszichológiában, jobban mondva a pszichoterápiában üzenetértékű viselkedésnek tartják a késést.

A késés többféle alapüzenetet hordozhat. Megmutathatja, hogyan gondolkodik a késő az adott helyzetről, a megvárakoztatott félről, illetve saját magáról.

Például, aki általában pontos, de valahonnan mégis mindig elkésik, ott a két fél viszonyában kell keresni a probléma gyökerét.

A változtatás, vagy a „meggyógyulás”, ahogy fogalmazol, azért olyan nehéz, mert minden olyan emberi viselkedést, mely a büntetések (esetedben például a barátnők rosszallása vagy a vonat lekésése) ellenére sem oltódik ki, valami rejtett belső jutalom vagy nyereség tart fenn.

A késés jelezhet olyan éretlen személyiséget, akinek önértékelése bizonytalan, mert gyermekkorában nem kapta meg a kellő érzelmi odafordulást, ezért tudattalanul úgy akarja magára felhívni a figyelmet, hogy elkésik egy értekezletről, előadásról, így érkezésekor mindenki rá figyel.

Az ilyen embernek a többiekkel együtt érkezni annyit jelent, mint egynek lenni a sok közül. A késés számukra olyan, mint amikor a szeretetéhes gyerek ki akarja provokálni, hogy figyeljenek rá a szülők. Amennyiben a késés azzal zárul, hogy neki ezt is elnézik, az nagy belső jutalom, mert megerősíti a különlegesség érzését. Ha viszont a késést megrovás, neheztelés követi, az is jutalom, ugyanis ez is a különlegesség élményét erősíti meg, ezúttal a "meg nem értett felsőbbrendű emberét". Így a késő mindig jól jön ki a késésből, ezért nem szokik le róla.

A belső jutalom alapja a gyermekkorból visszamaradt mágikus gondolkodásmód is lehet. Akire jellemző, az olyan dolgokat is kivitelezhetőnek, megvalósíthatónak tart, ami a valóságban valószínűtlen. Az ilyen emberek képesek nagyot álmodni, és így nagyot is alkotni, de az idővel hadilábon állnak. Nincs időérzékük, a dolgokat szenvedélyesen és belemerülve végzik, és amikor indulni kell valahova, nem tudják reálisan felmérni az odajutás körülményeit, alábecsülik a nehézségeket, majd rájönnek, hogy tíz perc alatt már csak fénysebességgel lehetne odaérni, így elkésnek. A mágikus gondolkodást nagyon nehéz megváltoztatni, ezek az emberek maradnak örök késők, és bár gyakran szenvednek ettől, mégis elvesznek a késéshez vezető mágikus gondolati útvesztőben.

„Vagy így szeretnék plusz kalandokra szert tenni?”

Mint ahogyan az időérzékelés is egyénenként változik, úgy az emberi agyban lejátszódó folyamatok is jelentős egyéni különbségeket mutatnak. Az agyban a fiziológiai és „vegyi” folyamatok befolyásolják például azt, hogy ki mennyire „kalandkereső”. Aztán, hogy mik is ezek a kalandok? A lista végtelen…

Hogy melyik magyarázat érvényes Rád, ezt sajnos nem tudom megmondani, a válasz Benned van. Bízom benne, hogy sikerült kiindulópontot adnom ahhoz, hogy megtaláld. Véleményem szerint ez nem betegség, csupán a személyiségednek egy zavaró szelete, melyen nem lehetetlen változtatni. Ebben segítségedre lehet egy jó pszichoterapeuta vagy csoportos pszichoterápia.

Sok sikert kívánok a változáshoz!