Mondjátok meg Zsófinak! 2. rész

Vezetjük saját életünket, és amikor annak vége van, énünkből egy kicsit magunk mögött hagyunk. Néha hagyunk pénzt, festményt, írást, néha egy kedves szót. És néha üres helyet hagyunk. Azt hiszem, ha meghal valaki, akit szeretünk, egy lépéssel előrehaladottabbak vagyunk, érettebbek. Az érettség időszakában az ember rájön az élet dolgaira. Figyel, kérdezősködik, gondolkodik. És vár. Megesik viszont az is, hogy mindenki úgy beszél, mintha mindent tudna, és ha van merszed kérdezősködni, kiderül, hogy nem is tudnak mindent. Vagy nincs is meghatározva, hogy hány évesen kezdünk érni? Lehet, hogy szellemi növekedésünket születésünktől kell kezdeni, és azt már csak a halál állíthatja meg.

Ne várjuk meg, amíg minden csak jobb lesz! Soha nem lesz tökéletes. Mindig lesznek kihívások, akadályok, és kevesebb, mint tökéletes feltételek. Na és? Mondta valaki, hogy az élet könnyű játék? Kedvenc idézetem szerint is: az élet játék. A halál komoly, láttára megfagy tréfa és mosoly. Akarom mondani, vágjunk most bele! Ne holnap, ne hétfőn, hanem most. Csakugyan nem tudhatjuk, hogy mit hoz a holnap. A természet csodája, hogy egy pillanat alatt mennyire megváltozik minden. A nagyszerű dolog a világon nem is annyira az, hogy hol állunk, hanem az a fontos, hogy merre haladunk. Állítólag halálunk pillanatában a leélt évek eseményei, melyek mély nyomott hagytak bennünk, képekben feltárulnak előttünk. Mint egy rövidfilm. Én nem akarom azt gondolni, hogy gyáva voltam és unalmas az életemben. Így hát érdemes átgondolni azt, hogy hogyan akarunk élni.

A növekedés azt jelenti, változás. A változtatás kockázatot rejt magában, átlépni az ismertet és az ismeretlen felé halad. Csak bátorság kell a nagy lépéshez.

A Te Zsófid