A színpadon és mögötte

A könyvek a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet kiadásában jelentek meg, az érdeklődők hozzájuk fordulhatnak a 024/816-790-es telefonszámon.

Habár ikerkönyvekről van szó, a kötetek külön vizeken eveznek. Perényi Balázs budapesti drámapedagógus és színházi kritikus Improvizációs gyakorlatok címmel készült könyve egyértelműen a rögtönzés művészetére világít rá. Brestyánszki Boros Rozália, a Szabadkai Népszínház dramaturgja pedig Színházi alapok amatőröknek című kötetében hasznos útmutatókat nyújt az amatőr színtársulatoknak. Mindezt nem úgy teszi, hogy száraz és nehezen lenyelhető legyen az olvasmány, nem célja kiokítani sem az amatőr társulatokat, inkább a színházcsinálás útvesztőjében igyekszik járható utat mutatni. Ez a könyv fény lehet az éjszakában mindazoknak, akik az amatőr színjátszás részei, legyen szó diákszínpadról vagy tapasztaltabb társulatokról. Nyelvezete közvetlen, de néhol kicsit szükségszerűen kellemetlenül szókimondó, épp annyira, hogy még érdekesebb legyen az olvasónak. A könyvben a szerző mintának a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának Tóték című előadását használta, a fotók szintén ebből az előadásból valók és Hevér Miklós készítette őket. A könyv elsődleges célja mindenképpen az, hogy fellendítse az amatőr színházi kezdeményezéseket, és ezt Brestyánszki Boros Rozália nagyon fontosnak tartja.

– Hogyan született meg a kötet?

– Két évvel ezelőtt a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet igazgatója, Hajnal Jenő felkérésére kezdtem olyan könyvet írni, amely a vajdasági magyar amatőr színtársulatoknak segítséget nyújthat minőségesebb és színvonalasabb színjátszást produkálni, hogy szakmai kritériumokhoz igazodóan készítsék előadásaikat. Természetesen az a cél, hogy minél több helyen szülessenek amatőr színtársulatok. Tudtam miből meríteni, mivel négy éve követem munkájukat, hiszen azóta a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók Találkozójának zsűritagja is vagyok. Így betekintést nyerhettem a társulatok munkájába és fejlődésébe. A négy év nem hosszú időszak, de mégis kialakult egy képem arról, hogy Vajdaságban hol tart az amatőr színjátszás. Felmérhettem, melyek a hiányosságai, előnyei, mi a haszna és célja, valamint miért fontos az, hogy minél több településen, faluban működjenek – lehetőleg magas színvonalon – ezek a társulatok. Azon túl, hogy az amatőr színjátszó csoportoknak közösségteremtő erejük van, a nyelvi identitástudat megőrzése céljából is kivételes kincs, ha egy falunak, településnek van ilyen társulata. Ezt a könyvet eleve úgy szerettem volna megírni, hogy konkrétan őket szólítsam meg, és ne általánosságban beszéljek. Igyekeztem a színház minden területére bepillantást nyújtani. Sokáig elmélkedtem azon, hogyan tudom mindezt megmutatni anélkül, hogy száraz, kiokító szöveg legyen. Úgy gondoltam, hogy egy fiktív társulatot veszek alapul, és a nulladik problémától kezdem: hogyan toborozzunk, miféle szövegeket keressünk, milyen módon alakítsuk a társulathoz, folytatva a szereposztással, a darab elkészítésével, a próbafolyamattal, és párhuzamosan mindezzel a rendezői koncepció megszületését is tárgyalom. Tulajdonképpen egy előadás elkészültét taglalom a nulladik pillanattól a bemutatóig, de a darab utóéletéről is teszek említést. Közben kitérek a színészi átalakulásra, de nemcsak a reflektorfényben levő színházi embereket szedem elő, hanem azokat is, akik a háttérben dolgoznak pl. ügyelő, súgó, fény-, hangmester stb. Úgy próbálok szembesülni a problémákkal, mint az adott társulat. A könyv elsősorban a realista színjátszás alapjait fekteti le, de ez messziről sem jelenti, hogy kizárólag ez működtető az amatőr színjátszásban. Viszont azt gondolom, hogy akik más színházi formában is kipróbálnák magukat, azoknak legjobb tisztában lenni a hagyományos színjátszás alapjaival. Erre azután épülhetnek teljesen más formák, de ebben a könyvben erről nem beszélek. Lehet, hogy majd egy következő lépése lesz a sorozatnak.

– A könyv a diákszínjátszásba is betekintést nyújt?

– Nehezen született meg bennem a kötet felépítése. Egyik problémám az volt, hogy diákszínjátszóknak vagy ún. szenioroknak írjam-e, és egyáltalán elkülönítetten kezeljem-e a kettőt. Ugyanígy gondot okozott, hogy rendezői vagy színészi kézikönyv készüljön. Jobban belegondolva azonban úgy láttam, hogy alapjában véve a diákszínjátszóknak ugyanolyan szakmai kritériumoknak megfelelően kell előadást készíteniük, mint a már régóta működő amatőr társulatoknak. Így szerintem párhuzamosan tudja használni minden amatőr társulás, úgy a diákok, mint a már idősebb és tapasztaltabb generációk.

– Két rendhagyó könyvbemutatót tartottatok. Mit figyeltél meg ezek során?

– Érdekesek voltak, Magyarkanizsán például sok fiatal eljött, ami nagy kincs, mert utánpótlást jelent. Ugyanakkor Nagykikindán inkább az idősebbek voltak jelen. Így a két könyvbemutató eléggé különbözött egymástól, de mindkettő nagyon izgalmas volt.

– Miért tartod fontosnak a vajdasági magyar amatőr színjátszás felkarolását és fejlesztését?

– A közösségfejlesztés és a nyelvi identitáskultúra megőrzése érdekében mindenképpen, de ha ezt így mondjuk ki, akkor nagyon tudálékosan hangzik. Az összetartó erő nagyon lényeges: találkozik néhány ember, együtt alkotnak valamit, amit megmutatnak másoknak, és végül mindenki együtt örül. Az alkotómunka gyümölcse néha katartikusabb élményt nyújt az amatőr társulatoknál a színpadon, mint a közönség köreiben. Számomra nagyon megható és ösztönző az a hit, tenni akarás és önzetlenség, amit az amatőr társulatoknál tapasztalok. Amennyiben ezek a szakmai kritériumokkal is vegyülnek, akkor elsöprő erővel tudnak hatni a színpadon. Csodálom azt az erőt, amit ezek a társulatok egy előadás megvalósításába fektetnek. Megteszik annak tudatában is, hogy anyagi eszközeik szinte nincsenek, idejükből a szabad perceket lopják el, amit egyébként munkára, családra vagy pihenésre használnának, és mégsem áldozatként élik meg. Akkor vagyok a legboldogabb, amikor egy-egy társulattal következő évben is találkozok, és még többen vannak. Idősek és fiatalok egyaránt, mert mindkettő jelenléte nagyon fontos. Az is öröm, ha egy társulat évről évre fejlődik. Már tavaly is, de idén egyértelműen fejlődést tapasztaltam. Biztos vagyok benne, hogy ehhez köze van a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet és a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség által létrehozott nyári tréningeknek.

– Tapasztalataid szerint mely irányvonalak dominálnak az amatőr színjátszásban?

– Nem véletlen az, hogy az elmúlt évek során két egyenrangú fődíjat osztott az amatőr színjátszó találkozó, egy Bambach Róbert- és egy Pataki László-díjat. A Bambach-díj az ún. alternatív előadások díja, amelyek kicsit formabontók és a realista színháztól elrugaszkodók. A Pataki-díj viszont a hagyományos színházi társulatok fődíja. Ennek értelmében ez két fő irányvonal rajzolódik ki. Többségében a realista színház dominál, de olyan is megtörtént, hogy valamelyik előadást nem tudtuk hova sorolni.

– Együttműködnek-e az amatőr színjátszó csoportosulások?

– Nagy problémának tartom azt, hogy miután ínséges időket élünk, anyagi okok miatt nincs lehetőség a csoportokat megfelelő számban tájoltatni. Természetesen vannak együttműködések, itt-ott ellátogatnak egymáshoz, de szerintem ezt sokkal intenzívebben kellene tenni. Idén első alkalommal a fesztiválon a Magyar Nemzeti Tanács díja az volt, hogy egy adott előadás öt vendégjátékát támogatta. Ez nagyon fontos, és remélem, hogy a továbbiakban lehetőség nyílik erre még többet szánni. Jó lenne motiválni a társulatokat, hogy egymáshoz elmehessenek, és ezt elsősorban pénzzel lehet.