Eric és Steve
(Mese az Elvarázsolt Városról, két öreg királyról, három királyfiról, egy királylányról és a bluesról)
.jpg)
Egy átlagosan forró vizsgaidőszakkal fűszerezett júniusi szerdára ébredek királylányi baldachinos ágyamban. A kávé és a vitaminos lé rituális elfogyasztását intenzív reggeli pánik követi egy szerencsétlen vizsgabakinak köszönhetően. Néhány órán keresztül idegösszeomlás gyanúja áll fenn, majd váratlan csoda történik, s egyszerre kisimulnak homlokráncaim. Lassan magamhoz térek, s vékonyan kezd szivárogni agyamba a tudat csermelykéje.
Sietve veszem elő piros útitáskám, sürgölődve dobálom bele a megfelelő kellékeket. Túlélőcsomagnak szánom, mégis akkora kupacot halmozok fel, mintha egy hónapra utaznék.
A pályaudvarra érve kapkodva váltok jegyet a leghamarabb induló járműre, mely a fővárosba tart. A szürke hintó előáll. Lányos zavaromban kis híján elvétem szállítóeszközöm kiválasztását. Szerencsére a lelkes udvaroncok segítőkésznek bizonyulnak, s a bajba jutott hölgyeket előszeretettel terelgetik megfelelő irányba. Lehuppanok a kényelmes ülésre, mellettem dombok-hegyek szaladnak, fülemben rock dübörög, s egy szempillantás alatt beléphetek az Elvarázsolt Város kapuján.
Megérkezve az ismeretlenbe, ijedten nézek körbe. Hol lehetnek kísérőim? Cserbenhagyták volna a kislányt a nagyvárosban? De ahogy megfordulok, két ismerős alak tűnik fel a távolban. Nagy barna táblát fognak közre, melyen egy név áll, pompásan körbedíszítve, festegetve. „Lufi nincs?” – elégedetlenkedek, de azonnal harsány nevetésbe torkollik követelőzésem.
Összevissza manőverezünk a kora délutáni zsúfolt utcákon, hol felfelé kaptatva, hol lefelé szaladva. Táskám egyik királyfi cipeli, táblám a másik, az én dolgom csupán annyi, hogy tátott szájjal szédelegjek turistastílusban. Kisvártatva meg is érkezünk a kastélyba, mely szállásomul szolgál. Gondosan elkészített ebéd fogad, könnyed sztorizgatással, vidám társalgással, sok ketchuppal fűszerezve.
Időközben befut a legkisebb királyfi is, így a teljes létszámban tündöklő úri kör nyugodtan vonul ki a balkonra bemelegítés céljából. Előkerülnek az aranyszínű italok, pezsdítő zeneszó mellett cserélünk eszmét az élet nagy dolgairól. Közben el-eltűnik észrevétlenül egy-egy tag, s frissen, illatosan, új ruhában (a királylány esetében kisminkelve) bukkan elő valamennyi…
Néhány perc és egy-két csipkelődő mondat után izgatottan lépkedünk a Bohém utca macskakövein. Három vigyázó szempár követi minden mozdulatom. Széles mosollyal hálálkodom, s szinte felrepülünk a helyi hintóra, nyugtalanul várva a célba érést követő események sorát.
Pontosan hat óra. Szezámunk csak hatvan perc múlva tárul, így köveken ülve, tépelődve, évődve sürgetjük az idő múlását. A sereg apránként gyülekezik, a mutatók lassan a helyükre vándorolnak, s ezzel zöld utat kapunk a csarnok belseje felé. Lovagjaim előkelő helyet harcolnak ki számunkra, s körülbelül húsz méter távolságból szemlélhetjük a két öreg király műsorszámát. A mulatság kezdetéig még két óra álldogálás vár ránk. Ez már azonban igazán jelentéktelen időmennyiség, s hamar le is telik, miközben a hömpölygő emberáradatot pásztázzuk.
Egyszercsak elsötétül minden. Tizenhatezer sikoly hagy el tizenhatezer torkot, harminckétezer kéz üti a ritmust, a színpadot fényár borítja el, s bevonul a két öreg király díszes kíséretével.
Az angliai Clapton király harmadjára járul az Elvarázsolt Város közönsége elé (utoljára 1984-ben). A Roosters nevű zenekarból indulva, a Yardbirds által ismertté válva, megfordulva a Bluesbreakers-ben, megalapítva a Cream-et, fellépve Jimi Hendrix mellett, vendégszerepelve a Beatles-ben, beleugorva a Blind Faith-be, szólólemezt kiadva (hadd ne soroljam tovább, bár lenne még mit mesélnem róla) jutott a csúcsra.
Hű társa ezúttal a szvingből, dzsesszből és R&B-ből táplálkozó gitáros, énekes, zeneszerző Winwood király, (többek között a legendás Spencer Davis Group egykori gitárosa), akivel a bizonyos Blind Faith nevű formáció működése alatt alkottak remek párost. Hogy a banda többi tagjáról is megemlékezzek (legidősebb királyfink örömére), a bőrt a legendás, régi motoros Steve Gadd püföli, billentyűkön nyújtott káprázatos játékával Chris Stainton vesz le a lábáról, s a háttérben két csodálatos hangú hölgy (Sharon White és Michelle John) vokálozik.
Repertoárjuk ehhez igazodva a Blind Faith-es korszak közös lemezének (Live From Madison Square Garden) nótáiból áll.
Hamar rá is zendítenek a Had to cry today című dalra. Csapatunk fel sem fogja a történteket, az aréna őrjöng, még egy kis lötyögés is belefér, pedig meg voltam róla győződve, hogy a korláthoz lapítva töltöm el azt a bő két órát, ami rám vár. Az After Midnight felcsendülése újabb tömeghisztériát vált ki, majd sorjáznak a jobbnál jobb számok, melyek összeállításában csalódnunk kell egy picit, ugyanis a legjellemzőbb Eric-nóták elmaradnak, s csak a már említett album listájáról szemezgetnek. A Georgia-feldolgozás előadása üdítően hat a sok félig ismert dallam után. A Layla akusztikus változatát az egész aréna énekli kórusban, Eric pedig édesen mosolyog ránk a vetítővásznon. A Can't Find My Way Home hangzásába belesajdul a szívem, a Woodoo Chile szólója közben pedig szinte transzba esve himbálózok a gitár húrjain. A Cocaine-ra ugrálva eszembe sem jut, hogy elérkezhet a vég. Már percek óta üres a színpad, mire észreveszem, hogy tizenegy is elmúlt. Hosszas unszolás után a zenekar feláll még egy szám erejéig, s a nyugdíjas tempójú Dear Mr. Fantasy című számmal búcsúzik, ami nem a legnyerőbb húzásuk.
.jpg)
A banda elvonul, a rend felborul, tizenhatezer ember próbál kijutni a friss levegőre. Tolakszunk, lökdösődünk, lábunk remeg, hátunk sajog, s csak a kordonok átmászásával tudjuk elhagyni a helyszínt. Szó nélkül sodródunk a tömeggel, felpréseljük magunkat egy sárga hintóra, s tömérdek embertársunkkal nyomorogva szállunk tova. A kastélyig ki nem bírva, élelmet és éltető nedűt veszünk magunkhoz, melyek még a rövid éjjeli séta közben elfogynak.
Otthon a kedves balkonról nyíló kilátás hívogat. Királyfik és királylányuk nagyokat sóhajtozva, újabb aranyszín ital kíséretében rakják össze élménydarabkáikat. Egyikőjük ültében elalszik, a másik fekhelyet készít, a harmadik kultúrműsorral szórakoztatja a nevetgélő királylányt, míg el nem nyomja őket a varázslatos város levegőjével átitatott rózsaszín álom.
Olvasd el a szerző előző írását az újvidéki Múzeumok Éjszakájáról,
a belgrádi Rammstein koncertről
a zentai Harcsa Veronika koncertről,
vagy a Moby Dick fellépéséről!
