EXIT: két nap a hangok világbajnokságán
Összefoglaló az első félidő végén
.jpg)
Néhányan még az EXITen is nézik a focit. Én nem, de a metafora kérlelhetetlenül rám ragad.
Én koncertet nézek, vagyis hallgatok, összeszűröm a levet hollanddal, orosszal, angollal, szerbbel, mert ez egy ilyen fesztivál. Mindenki megkapja, amit akar. Vagyis sokkal többet, és ez kissé rányomja bélyegét az időbeosztásra.
Az első est terve például, hogy egy picinyke Mika után átballagok a Fusion Stage-re, ahol a Yeasayer berregteti hangszereit (kísérleti rockbanda, a Nagy Almából). Korán érkezés, nagyszínpad, LCD SondSystem és nagy döbbenet, mivel az emberfia azon kapja magát, hogy bár sem a punk, sem a dance nem áll közel hozzá, a kettő házassága már üdítő gyermekeket nemz. Észre sem veszem, és már ráng a csípőm. 1:0.
Mika színre lép, Mika felsikolt azon a hangon, amiről mindig azt hittem, hogy digitálisan megbuherálták. Élő és tiszta. Tíz perc után kétségbe esek, mert a srác energiája olyan, mint a megáradt Duna. Giccs, de olyan brit giccs, mint egy kései Terry Gilliam-film (csak kevésbé beteg). Harminc perc után elfelejtem, hogy Yeasayerre akartam menni, és, miközben magam előtt is szégyenkezem, önfeledten azt üvöltözöm, hogy we are not what you think we are, we are golden. 2:0.
A Yeasayert lekéstem, a Miike Snowt nem. Svédek, ez máris plusz pont. Electropopot nyomnak, és annak idején a lelkembe találtak, amikor bevallották, hogy ők is csak állatok. Most azonban inkább gépeknek tűnnek. Néhány rángatózó próbálkozás után a fűbe heveredek, és többedmagammal állapítom meg, hogy meccset veszítettek a saját albumukkal játszva. 2:1.
.jpg)
(Inje)
Képtelenség mindenen megjelenni. Másnap azt hallom, a Chromeótól megrengett a föld, a Latino Stage-en nem is jártam, ahogy másik törzshelyemen, az Elektranán sem. A Twitter megbízhatóan közvetít minden helyszínről, és szkizoid érzések rohannak meg azzal kapcsolatban: Vajon jó helyen voltam, jó időben?
Első negyed, megpróbálok pihenni, nem sok sikerrel. Az EXIT hátulütője, hogy megengedi, sőt, kötelezővé teszi a kilépést a kilépésből.
A másnap úgy kezdődik, hogy lekésem a The Horrorst, pedig direkt ezért szereztem be az albumot. Megméretett, és kellően súlyosnak találtatott. A fesztivált áramszünetek tarkítják, sok helyütt őrjítő a késés, ami nem tesz jót az amúgy sem túl pontos programtervemnek. A Svi na pod annyit késik, hogy le kell róluk mondanom, egy másik hazai csoda, az Inje kedvéért. Ismét megállapítom, hogy a belgrádi zene sokszor izgalmasabb, mint a millió külföldi. A mellettem ugrándozó hollandok egyetértenek.3:1.
.jpg)
Aztán az est (talán a fesztivál) fénypontja: ismét a britek. Placebo. Régi rajongóként ráznak meg újra, az új dobos kemény és feldobja a korábbi dalokat is. Feltűnik a Nancy Boy és a Post Blue, amit nem szokásuk koncerten játszani, és nem tűnik föl a For what it's worth, amit igen. Vegyes érzéssel távozom, amit nem is annyira ők okoznak, hanem a mellettem nyomulók apátiája. 4:1, kis bírói jóindulattal.
Aztán Fusion, ahol elkezdek kételkedni, vajon a bandák hibája-e egyáltalán, hogy nem hangzanak túl jól. A hiba konzekvensnek tűnik, a Does it offend you, yeah? alulmúlja a Miike Snowt, és eszembe jut, hogy a Mando Diao tavalyi koncertje sem volt épp Kánaán.
A hazaballagást a felkelő nap kíséri. Lélegzetvételnyi szünet két félidő közt.
4:2. Vesztésre állok a zene ellen.
.jpg)
