Hol VOLT, hol nem VOLT...

Már a fesztivál nulladik napján óriási, hátizsákokkal felfegyverzett fiatalokból álló tömeg gyűlt össze a városban, hogy közös erővel rohamozzák meg a Lővéreket, különös tekintettel a kempingre. A bejáratnál már nyitás előtt hatalmas sorok kígyóztak, a bejutást pedig jelentősen lassította az alapos ellenőrzés. A lelkes tömeg azonban nem zavartatta magát, olyan találgatások indultak meg, mint például, hogy azért halad ilyen lassan a sor, mert az ellenőrök helyszíni boncolást is végeznek, rejtegetett vodkásüvegek és egyéb, a „Bevinni tilos!” kategóriába tartozó dolgok után kutatva, vagy mert helyben nyomtatják a karszalagokat. De mindenesetre az ifjúság ismét bebizonyíthatta, hogy nincs híján a kreativitásnak: a népdalénekléstől a vuvuzelázáson keresztül a diszkrét borozásig mindenféle időtöltési lehetőségre akadt példa.

Végül csak bejutottunk, rövid keresgélés után még sátorhelyet is találtunk (milyen praktikus is a nulladik napon érkezni...), gyorsan felállítottuk átmeneti lakóhelyeinket, majd úgy döntöttünk, kihagyjuk Ganxta Zolee és a Kartell fellépését, és elmegyünk egy kis éjszakai városnézésre. Nem kellett hozzá sok idő, hogy rájöjjünk: Sopronnál ideálisabb fesztiválvárost keresve sem találhattunk volna. Azon túl, hogy az emberek kedvesek és segítőkészek, az egész város átállt „fesztiválüzemmódra”; néhány boltban meghosszabbították a nyitva tartást, egyes házak ablakaira „VOLT-osoknak olcsó szállás” táblák kerültek, egymástól igencsak eltérő helyeken pedig ( pizzéria, ruhabolt, borozó és optika) különböző kedvezmények jártak VOLT Klubkártya felmutatásáért cserébe. Mire visszaértünk a VOLT területére, úgy éreztük magunkat, mintha ezer éve tartana a fesztivál, holott hivatalosan még el sem kezdődött.

Az első nap reggelén (hála a drága jó napocskának) már hajnaltájban talpon voltunk, úgyhogy volt időnk felderíteni a (jég)hidegvizes tusolókat, melyeknek fesztiválozásaim történetében még egyszer sem örültem annyira, mint a VOLT-on uralkodó kánikulában. A délelőtti ejtőzés közben beiktatott séták során sikerült feltérképezni az összes, szponzorok által megálmodott gyűjtögetési és beváltási akciót, azaz, hogy miből mennyit kell összegyűjteni, hogy azokat pólóra, pohárra, törölközőre, csipogós gumikalapácsra, chilis földimogyoróra, vízipisztolyra és egyéb (kívülálló szemmel nézve haszontalan, fesztiválozó szemmel nézve csúcsszuper) dologra válthassuk.

A délelőtti semmittevés szinte észrevétlenül fulladt dumaszínházas röhögőgörcsökkel megtűzdelt pácolódásba, hogy aztán egy gyors önrendbeszedés után mindenki üde, friss, fiatal és főleg koncertképes legyen. Délután négy órakor ugyanis a Magna Cum Laude koncertjével elkezdődött a Magyar Rocklegendák Napja a Soproni Nagyszínpadon, ahol később még a Deák Bill Blues Band, az Edda, az Omega és zárásként a Tankcsapda biztosított fergeteges bulit a kiéhezett közönségnek, és bár Lukács Laci a hangjából ítélve valószínűleg túllépte a megengedett fagyiadagját, a koncert épp olyan energikus, felpezsdítő és élvezhető volt, mint amilyet a bandától megszoktunk. De még a felsorolt sztárparádé mellett sem ajánlott megfeledkezni arról, hogy egy fesztiválon több helyszín is üzemel (sajnos, vagy szerencsére) egy időben. Csak hogy néhány példát említsek: az első napon fellépett még az Intim Torna Illegál, a Kiscsillag, a Vad Fruttik, az Alvin és a mókusok, a Kowalski meg a Vega és még sokan mások. És bár a nagy választék nem segít a döntéshozásban, fontos megjegyezni a VOLT egy nagy előnyét a Szigettel szemben: fizikailag NEM képtelenség körbejárni az összes helyszínt, színpadot és sátrat. Egy másik érdekes eltérés pedig, hogy a VOLT-on meglepően tovább tartanak a programok, míg a Szigeten ez mindenféle zajszintek és hasonlók okán nem lehetséges (na, nem mintha mindenki elvonulna aludni az utolsó nagyszínpados koncert után).

Mire a második nap megvirradt, két dologra jöttünk rá: az egyik, hogy a hőség nem akar enyhülni, a másik, hogy a Soproni Tökéletes Sörcsapoló Állomás napernyői alatt mindig fúj a szél (az, hogy gyakran port, senkit nem zavart különösebben), és még a zene is jó. Az elnevezés egyébként onnan ered, hogy időnként kedves mosolyú pincérek és pincérlánykák mászkáltak körbe azzal a kérdéssel, hogy „Nem szeretnél megtanulni sört csapolni?”, ugyanis, ha történetesen szeretnél, háromszáz forintért megtanítanak, és még az általad csapolt két pohár sört is megtarthatod. Magyarul, a hely tökéletes a fülledt délelőttök átvészelésére. Ráadásul nem messze innen állították fel az OTP Junior Színpadot, ahol kérdőívekért cserébe kitűzők, tollak és egyéb kütyük, valamint pólófestés várta a fesztiválozókat, miközben a háttérben békésen elkezdődött a Dumaszínház.

Ezen a napon már szép számmal botlottunk külföldiekbe is, hiszen ez a rendezvény már nem csak a magyar közönségnek szólt. A Nagyszínpadon a Copycon, a Belga, és az Irie Maffia után ugyanis az energiabomba Billy Idol következett, aki olyan pörgős koncertet adott, hogy helyből megcáfolt minden olyan elképzelést, miszerint 55 évesen nem lehet jó bulit csinálni. Őt pedig a népszerűségét egyre csak növelő Quimby követte, a nagyszínpados programok méltó zárásaképpen, erről azonban bővebben nem tudok nyilatkozni, mert valahogyan a számomra korábban teljesen ismeretlen Zagar koncertjére keveredtem, hogy onnan a számomra korábban szintén ismeretlen Dalriada produkcióján kössek ki a Converse Arenában, aznap immár másodszor, hiszen korábban már meglátogattam a sátrat, amikor a Subscribe koncertezett. A csütörtöki nap konklúziója: az ilyen kellemes meglepetésekkel tűzdelt napok nélkül nem is lenne fesztivál egy fesztivál.

A harmadik nap délelőttjét a Spektrum Civil Zónának áldoztuk, nem előre megfontolt szándékkal és nem hiába. Olyan dolgokkal találkoztunk itt, mint az egyre népszerűbb OrangeWays Hintayo, az emberi erővel könnyedén mozgatható, szárazföldi hajó, amit mindenkinek jó szívvel ajánlok, a hangulatos Fair Trade sátor, a véradó állomás, a Hajtűkanyar Irodalmi Sátor, ahol érdekes beszélgetéseket, felolvasásokat és különböző folyóiratok bemutatkozásait hallgathattuk meg, a Meghallgat-lak sátor, a Sopronkőhidai Fegyház és Börtön sátra, az Új Akropolisz filozófiai iskola erénykereke és még sok más érdekesség, amelyeket lehetetlen felsorolni.

Ami az esti koncerteket illeti, a Nagyszínpadnál volt némi technikai zűr, így a Pál Utcai Fiúk átköltöztek az MR2 Színpadra, faképnél hagyva a Csík Zenekart, Hobót, Ákost és a The Prodigyt. Pirulva jegyzem meg, hogy nálam a Nap Koncertje a 30Y volt, még ha fél egyre, amikorra színpadra léptek, már túl is voltam egy-két tipikus fesztiválozós üzemi baleseten.

Mivel a szombat délelőttöt diszkréten átaludtam, azzal nem volt problémám, hogy hogyan töltsem a pangási időszakot, különösen, mivel az Isten Háta Mögött koncert meglepően korán kezdődött, tekintve, hogy szerintem egy fesztiválon a fél öt még nem délután. A Nagyszínpadon ezalatt-ezután a Ladánybene 27, Péterfy Bori és a Love Band, a Soulfly, a Kispál és a Borz, valamint a Massive Attack uralkodott. Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy Kispálék nagyon komolyan veszik ezt a visszavonulás-dolgot, úgyhogy annyira kiélvezik az utolsó koncertjeiket, amennyire csak tudják (ezúton ajánlom mindenkinek a szigetes búcsúkoncertet). Azon lehet filózni, hogy ez nekünk jó vagy rossz; nem lesz több Kispál, de az utolsó bulik eszméletlen jók...

És ami az utolsó bulikat illeti, egyszer mindennek vége szakad, így a VOLT fesztiválnak is. Az utolsó napok átka, hogy mindig érezhető rajtuk, nem lesz másnap, mert mire az ember feleszmél, már csak néhány hűlt (sátor)hely és üres palack marad a fesztivál helyén, mintha egy bélyegzővel rányomták volna, hogy VÉGE.

Itt található a fesztivál beharangozója,

és olvasd el a Balaton Soundét is,

erre pedig Exites cikkeket találsz!