EXIT: végjáték
Egy tisztogatás lehetetlensége
Tisztítsuk meg Szerbiát! - ez a felszólítás néz ránk a Fusion Stage paneljéről a villogó nyilacskák mögül. Egyfajta szlogenje az idei fesztiválnak, lebegjen folyton a szemed előtt.
A felirat többféle üzenetet is hordoz. Elsősorban a szelektív szemétgyűjtőkre utal a stage-dzsel szemben, ám lehetetlen nem belelátni különféle szimbolikus jelentésrétegeket. Bár még mindig a hazai közönség tombol a legszebben, az újvidéki erőd utcáit ellepte az angol, a dán, a hollandus, pár ír csajjal énekórát veszünk, az oroszok továbbra is cigit koldulnak, a belgák szinte minden sarokban megtalálhatók.
Európa itt van: ezt jelenti az emberáradat.
A program, bár kommerszebb, mint az EXIT történelmének hajnalán, még mindig nyugat felé mutat.
A harmadik nap már tekintélyes tömegeket vonz. A pletyka igaz: kevesebben vannak, mint az előző években, ám most először gondolkodom el rajta, hogy talán így van jól. Kinek hiányzik, hogy szardíniává préselődjön egy alagútban, vagy hogy miliméteres léptekkel haladjon a következő helyszín felé?
Fellép a Klaxons. Imádom, de természetesen lekésem. A Röyksoppra érkezem, és kellemesen csalódok. Sosem hallgattam, de fogom, ez után biztosan. A Lolobridgida nevű horvát formáció két éve még az Elektranán nyomult, vagy ötven ember szellős tömegében. Tavaly a Fusionön már szép számmal eljöttek a népek. Idén nagyszínpad, többezres közönség, akik egyként üvöltik, hogy meleg a pasijuk, meg hogy szeretnek, mint a pattogatott kukoricát és a csillámport. Missy Elliotról elmenekülök, nem az én világom a hip-hop, a női meg aztán végképp.
Elektranázom egy sort, az orosz Tesla-boy kitűnően nyomja, újra a nyolcvanas években vagyunk, a számon még alig száradt meg az anyatej. Van benne egy csöpp nosztalgia. David Guetta képmutatására nincs szükségem, a közelébe se megyek – aztán azt hallom, az oda özönlő poprajongók rá is faragtak. Az MTV-slágereknek se híre, se hamva, tiszta tuc-tuc. A Fusionön közben a Midnight Juggernauts löki a ritmust. Nem fogok elsősoros rajongójukká válni, de kedvelem. Ausztrálok, a frontember vezetékneve meg Szekeres. Multikulti és egyéb értékek, miközben a háttérárnyékban továbbra is les a felirat: Tisztítsuk meg!
Eljön a negyedik nap. Kibicsaklott bokával bicegek fel az erődbe, emlék Lolobridgidáról. A Pendulum nem zúzza rosszul, de nem üt agyon. A Faith No More-ról, amelyen az Easy nyálzuhatagáig maradok, vegyes vélemények röpködnek: baromi jó (mert Gould kólózott is egy random kiválasztott csajjal), vagy épp baromi gáz (mert Gould kólózott is egy random kiválasztott csajjal). A Chemical Brothersről szintén csak híreket hallok, mert minden izgalom, ami hozzájuk kötött, a kilencvenes években ragadt. A hírek meggyőznek az igazamról. Az EXIT legrosszabb fellépéseként tartják számon.
A CrystalCastles a Dance Arenában ezzel szemben a fesztivál egyik legütősebbjének számít. Így mondják. Kár, hogy épp az Agorán ugrándozom egy találomra kiválasztott buliban. Aztán Elektrana és a londoni We Have Band. Férfi-női vokál, elektropop-duó. Remek, de valahogy túl nyomott a hangulatomhoz. A hazaiaknak adózva a Ritam Neredán végzem, ezredszer, de még mindig beüt. A hollandok is szeretnek elindulni a reménytelenség útján. Még ha nem is értenek egy mukkot sem.
A Fusion Stagen ér el a hajnal. Az embertömeg oszladozik. Egy fesztivál vége.
A felkelő nap fényében markánsan rajzolódik ki a felszólítás: Tisztítsuk meg Szerbiát!
Alatta több tonna szemét. Zöld kartonlapok, amelyekben a hatos csomag söröket cipelték félrészeg külföldiek. A weershla kartondobozai. Poharak. Illatosított zsebkendők. Ásványvizes flakonok. Hasznosítani is lehetne, de vajon ki, mikor és miért?
Négy nap Európa után tudjuk, hogy a szemét itt marad.
Fotók: Törőcsik Nagy Gábor
További pillanatképei, a The Horrors koncert a második napon:
Harmadnapon az utolsó alkalommal színpadra lépő Disdained,
és a Behemoth show!
A VB mellett az Exit sem mehetett el szótlanul:
.jpg)
Szemezgess
