Mondjátok meg Zsófinak! 4. rész
Kell még egy szó...
(Illusztráció: tanulmanyrajz.blogspot.com, Lévai Zsófia - Napló)
Amúgy a tél a kedvencem. A nyarat pedig csak azért várom, mert akkor napokra elmehetek otthonról, és nem kell haza jelentkeznem. Jelenleg Hannánál tanyázok. A minap nagyon összevesztem anyuval, nem jól éreztem magam otthon, így hát elfogadtam a meghívást, és elpakoltam hozzá. Igaz, hogy csak huszonpárórája vagyok Gomboson, de már kifárasztott a falusi levegő. Bár valójában szeretem ezt. A csendet, ami itt vár.
Újságot még nem vettem a kezembe, de biztos sokat ír a Játékokról. Én mit írjak? Ott voltam. Zentának idén a 11., nekem az első volt. Nehéz volt megszoknom a primitív körülményeket meg a két tányér levest, de végül maradhatnékom lett. Annyi minden történt, nem is tudok miről írni... Ami talán legjobban az emlékezetemben maradt, az a péntek hajnal. Pár hónap csend után összefutottam a Rohadékommal. Azt hittem, el sem fog jönni, és ott volt. Amióta összevesztünk, féltem elképzelni, azt, hogy ott áll mellettem, beszélgetünk, vagy nem beszélgetünk, mindegy. És most, akkor, nem kellett elképzelni, csak elhinni. Úgy éreztem magam, mint nyolc évvel ezelőtt, mikor véletlenül találkoztam a szomszéd fiúval. Nem számított az, hogy a hajam kócos, nem a kedvenc szoknyámat viselem, nem aludtam rendesen napok óta. Az se, hogy a tusolás, hajmosás is csak a jövő volt, amit épp akkor a táborba visszafelé tartva tervezgettünk Emmával... Ami igazán fontos volt, az az, hogy újra látom őt. Hisz csak egy pillanat volt az egész. Az éjjel sokat beszélgettünk. Négy agyamba markoló kijelentése volt. Idézem:
1. „Ugye tudod, hogy vége?”
2. „Egy veled töltött percet sem bántam meg.”
3. „De azért maradjunk kapcsolatban....oké?”
4. „Biztos vagy benne?”
Mikor ezek elhangzottak, biztossá tette, hogy tényleg kapcsolatban van avval a kislánnyal, akinek a képét láttam Facebook-on, és hogy komoly köztük a dolog másfél hónap(!) után. Viszont a „komolyság” kérdéses, mivel lefeküdt velem. Odáig is úgy jutottunk el, hogy kihasználtuk az utolsó éjjelünket. Utolsó éjjelünk... úgy hangzik, mint a halál. Tudod, hogy már kevés időd van hátra, és holnap már nem lesz semmid se belőle. Holnap már nem én leszek az, akit csókol, hanem az a kislány. Szarás. Tudtam, hogy ki kellett használnom a pillanatot.
Mikor péntek reggel felébresztett a szomszéd sátorból jövő zene, rádöbbentem, hogy az életemben egy fejezetnek vége. Tegnap pedig, mikor anyám hangjára ébredtem, rádöbbentem, hogy nekem el kell mennem ebből a városból. Minnél előbb, annál jobb.
A Te Zsófid
A napló előző részeit a 
