Giccsparádé vagy elvont szórakozás?
Alternatív vs. mainstream
Péntek: Az együttes eredeti roots reggae-t dub verzióként ad elő, amely „Showcase”-ként hangzik el.
Szombat: Varázslatos kinky-pop-punk, elektropop-trash, és csillámló punk fog mindenkit elkápráztatni.
Vasárnap: Ambientális melankolikus elektro poszt-rockkal várjuk az érdeklődőket.
Oké, én megértettem, hogy manapság összemosódnak a stílusok, de hogy ennyire?! (Mosolyogjon, és tegye föl a kezét az, aki velem együtt nem tudja, milyen zenét várjon ezektől az előadóktól.)
Ha már így minden keveredik mindennel, akkor mi az alternatív és mi a mainstream? Alternatív zene, ami nem felel meg az aktuálisan erőltetett trendeknek, azaz a mainstream-nek?
Lóránd: Szerintem ez az alternatív jelző egy kicsit kifordult önmagából. Az a baj, hogy az emberek, ha nem értenek valamit, legyen az zene, színdarab, stb., akkor azt mondják rá: igen, ez alternatív. Mivel más, és nem értik. Sokan, akik alternatívnak vallják magukat, hiteltelenek, mivel így a legkönnyebb stílust találni, hogy azt mondom: alternatív vagyok. Tisztelet a kivételnek.
Akkor rakjuk helyre, mi is az az alternatív rock (vagy más néven alternatív zene, alt-rock, vagy csak alternatív)! Valamikor a 80-as években jött létre, de csak 1990-től kezdett elterjedni. Régebben az alternatív kifejezést használták minden underground zenei stílusra, aminek kicsit is köze volt a punk rockhoz. Ezek a zenekarok kis klubokban játszottak, független lemezcégeknél publikáltak, és igazi koncertzenekarok voltak. Egyetemi rádiókban adták le a zenéjüket, és csak kisebb csoportok szerették, ettől volt igazán underground, alternatív.
Andi: Igaz, kezdetben azért nevezték alternatívnak, mert kevesen hallgatták, de ha ma megnézzük, az egyik legjobb alternatív bandának a Placebo-t tartják, és rengetegen rajonganak értük. Szerintem ez már nem arról szól, amiről régen. Mégis különleges: sok elemet használnak, vannak benne lágy dallamok és egészen rockos részek is, akár egyetlen dalon belül.
Igazán a R.E.M. és a Nirvana áttörésével került be az alt-rock a köztudatba. Nekik sikerült a kultzenével is kereskedelmi sikereket elérni. Az alter hangzásvilágára elég nehéz jelzőket találni, de a The New York Times-nak ez is sikerült. 1989-ben azt írták, hogy a műfaj: "Mindenekelőtt gitárzene, amely főleg kvint hangközt és csilingelő riffeket használ, zümmög és sípol a Larsen-effekttől."
Viki: Az alternatív, az egy életstílus. Nem mindenki szereti. Aki pedig szereti, annak sajátos a stílusa. De nem mindenki alternatív, aki azt hallgat, attól még, hogy valaki meghallgat pár számot, és szereti az alternatív együttesek zenéjének egyikét, ez nem jelenti azt, hogy az egyén alteros.
Az alterosok is, a többi szubkultúrához hasonlóan, a tömegből szeretnének kitűnni, viszont nekik nincsenek lefektetett szabályaik az öltözködésben, csak hagyják kibontakozni a személyiségüket a "Légy kreatív!", "Különbözz a többiektől!" és a "Légy egyéniség!" szlogenek függvényében. Ezekkel csak az a baj, hogy már elvesztették valódi jelentésüket és puszta klisékké váltak.
Sok az átcsúszás az undergroundból a mainstreambe. Például a hip-hop szubkultúra, amelynek a zenén kívül a breaktánc és a graffiti is szerves része (volt), mára eléggé kommercializálódott, vagy a nyolcvanas években létrejövő elektronikus zenei műfaj, a house kezdetben a homoszexuális feketék klubzenéje volt, ahonnan meghódította később a világot. Mégis úgy tartják, hogy az alternatív száll szembe a tömegdivattal, az elfogadott popkultúrával. Akkor nézzük, mire vállalkozik!
A popkultúra a 20. századi tömegtermelés és a tömegkommunikáció robbanásával jött létre. Ezért vádolják a popkultúrát követőket azzal, hogy tömegemberek. A popzene a könnyűzene és a szórakoztató zene modern irányzatait foglalja magába. A popzene felemelkedésével tinibálványok és popikonok születtek. A sztárokért milliók rajongnak, ők szerepelnek mindenhol, sokszor nem is zenei tehetségükkel, hanem botrányaikkal vonják magukra a figyelmet, ők vannak az újságban, a tv-ben, őket reklámozzák, ameddig van, aki majmolja őket.
Viki: Sokszor nem is a sztárok írják a dalokat. Ők csak bábuk, akiket a "pénzcsinálóautomata-emberek" bekapcsolnak, hogy énekeljenek. Sokszor nem is az ő érdemük a sláger. Szóval nem ők a nagy valakik, hanem azok, akik írják a szöveget, a dalt, akik öltöztetnek, és akik a stúdióban kijavítják a hamis hangokat. Az egész csak parádé, de ez a szórakoztatás. Ez populáris, ez kell az embereknek. Sokan nem is szeretik, csak fülbemászó, és azért dúdolgatják. Én sem szeretem, de akarva-akaratlanul is dúdolgatom a Poker Face-t, mert ... mert egyszerűen nagy sláger. Szerintem ez nem zene. A zene az, ami szívből jön.
A popzenében senki sem keres mondanivalót, ez KÖNNYŰzene, nincs üzenete. A gyártó szemében a pénzről szól, a fogyasztóéban pedig a szórakozásról, így a fogyasztó örömmel fizet a szórakozásért, és mindenki elégedett.
Petra: A popzene jó hangulatot teremt bárhol, mert sokan ismerik, lehet rá táncolni, könnyen meg lehet jegyezni a szöveget. Egy stresszes hét után erre a legjobb bulizni.
Azt gondoljuk, az USA olyan állam, amely tényleg engedi kibontakozni az egyént, az egyénre épül. Mégis itt jön a hidegzuhany, hogy a szabadság országában a közvélemény szerint kétféle ember létezik: Oprah Winfrey, és a többiek(!). Ez akkor derült ki, mikor egy amerikai tv -csatorna a popkultúra 200 legnagyobb ikonját kereste. Oprah Winfrey egyébként az amerikai háziasszonyok virtuális kebelbarátnője, aki a magyar Mónika Show Mónikájának felel meg.
Ezek után felmerülhet bennünk a kérdés, hogy kell-e egyáltalán személyes identitás? Vagy hogy ki értékeli ezt manapság?
Olvasd el a szerző írását
a 27 éves korukban elhunyt legendás személyiségekről,
egy vajdasági rendező Filmszemle-díjas alkotásáról,
itt pedig további, szubkultúrákkal foglalkozó írást találsz!
