A pszichológus válaszol - 3. rész

A kognitív pszichoterápiáknak egy újabb ága, a sématerápia elmélete szerint, a séma egy olyan szervező elv, amely meghatározza az egyén élményeinek értelmezését. Ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy az embernek szüksége van arra, hogy magát és a világot egységesen lássa, akkor is, ha az adott nézőpont pontatlan vagy torzítja a valóságot. Leegyszerűsítve tehát, minden embernek vannak veleszületett, illetve tanult sémái, és ezek a sémák határozzák meg azt, hogy hogyan lájuk a világot, és irányítják viselkedésünket.

A tanult sémák, melyek leggyakrabban a gyermek- vagy serdülőkorban alakulnak ki, lehetnek pozitívak vagy negatívak, adaptívak vagy maladaptívak.

A maladaptív vagy „rosszul működő” sémák azért alakulnak ki, mert a gyermek szülei/ elsődleges gondozói nem elégítették ki a gyerek alapvető érzelmi szükségleteit (ilyen szükséglet például a biztonságos kötődésre való igény vagy az érzelmek kifejezésére való igény, összesen öt ilyen szükséglet van ezen elmélet szerint). Akkor, ott a séma „megvédte a gyermek lelkét”, jól működött. Az idő múlásával azonban a helyzet megváltozott, a séma viszont maradt, maladaptívvá, „rosszul működővé” vált.

A fenn említett „állandóságra törekvés” azonban fenntartja a sémákat, még akkor is, ha azok nem megfelelőek és szenvedést, tünetet okoznak. A sémát az ember már ismeri. Lehet, hogy szenvedést okoz, de kényelmes és ismerős. Ez az egyik oka annak, hogy annyira nehéz rajta változtatni. A sémák jelentős szerepet játszanak abban, hogy a személy hogy gondolkozik, érez, cselekszik és viszonyul másokhoz, és paradox módon ezért oda vezet, hogy a személy felnőtt korában akaratán kívül maga hozza létre ismét azokat a körülményeket, amelyek gyermekkorában a legkárosabbak voltak számára. Ezek a „rosszul működő” sémák és a velük való megküzdési mód, viselkedés, gyakran húzódnak meg pszichiátriai tünetek, pl. szorongás, depresszió, szerhasználat és pszichoszomatikus betegségek hátterében.

A sématerápia ezekkel a rosszul működő sémákkal foglalkozik, ezeket próbálja meg gyógyítani, miután a terapeuta felméri, hogy az adott páciensnél milyen sémák (18-féle séma van) gátolják meg az egészséges életvitelt.

Leveledből arra következtetek, hogy két sémával majdnem biztosan rendelkezel, és ezek a sémák meggátolnak abban, hogy változtass az életeden, sőt mi több, ezek okozzák a tüneteidet is.

A sémáidat Te is otthonról hozod, és bár nem sok szó esik a családodról, annyi azért kiderül, hogy szerintük „a házasságban nyelni kell, és nem szabad feladni, küzdeni kell érte”, pedig elmondásod szerint látják, hogy szenvedsz. Lehet, hogy a szüleid közül az egyik hasonlóan éli meg a kapcsolatát, de nem válnak el, mert „nem szabad”?

Az Önfeláldozás sémádra utalnak a következő mondataid:

„ Már kezdem feladni, de szeretem, hogy mit szeretek benne, nem tudom, mert minden, ami én voltam, azt kiölte belőlem, viszont egy dolog van még, a remény, hogy változik.”

„Viszont tudom, hogy ő nagyon összetörne, és ettől félek, nem akarom magára hagyni…”

„… odafigyelek, hogy olyan legyek, vagyis hasonló, amit szeretne. (Sajnos elég önzetlen stílus vagyok, néha fél fizetésem a hontalanokra, a másik fele a beteg gyerekekre ment el, mindig mindenkinek segíteni próbálok, és bízom benne, hogy az emberek tudnak változni.)…”

Az ezzel a sémával rendelkező embereka saját igények rovására túlzottan a másik vágyaira, érzéseire és reakcióira fókuszálnak – abból a célból, hogy szeretetre, elismerésre tegyenek szert, fenntartsák a valakihez kötődés érzését. Többnyire saját haragjuk és természetes késztetéseik elnyomását is magába foglalja. Jellegzetes családi eredete a feltételeken alapuló elfogadás: a gyermeknek sok igényét el kellett nyomnia azért, hogy szeretetet, figyelmet és elismerést kapjon. Sok ilyen családban a szülők saját érzelmi szükségleteiket és vágyaikat – vagy a szociális elfogadottságot és státuszt – nagyobbra értékelték, mint a gyermek egyedi szükségleteit és érzéseit (például nem válnak el, mert mit szól a külvilág, vagy az egyik szülő gyenge, rászorultnak mutatkozik, gyerekes, reménytelen, beteg vagy depressziós).

A sémából fakadó túlzott „önkéntesség” azonban néha oda vezet, hogy az egyén úgy érzi, saját szükségleteit nem elégítik ki eléggé, és megharagszik azokra, akikről gondoskodik.

Nálad is több helyen megjelenik ez a düh, például amikor megütötted a párod, vagy amikor azt kérded: miért mindig csak Te.

Sok Önfeláldozás sémával rendelkező ember Érzelmi gátoltság sémával is rendelkezik, ahogyan, véleményem szerint Te is. Ezek az emberek érzelmi megvonást élnek át, és azt érzik, hogy nem kapnak elegendő szeretetet, melegséget, odafigyelést, vagy mélyebb érzelmi kifejezéseket. Az is gyakran megfigyelhető az ezzel a sémával bíróknál, hogy olyan személyeket választanak maguk mellé, akik nem képesek megfelelően érzelmeket kommunikálni, hidegek, zárkózottak, énközpontúak, akik valószínűleg elhanyagolják őket érzelmileg (amilyennek a párod leírod).

„ Mindig is szeretethiányos voltam…”

„ Soha nem szeretett még így senki…”

„… elég hűvös típus, amitől én irtózom.”

A séma jellegzetes táptalaja közönyös, rideg, elutasító, visszafogott, magányos, robbanékony, kiszámíthatatlan vagy bántalmazó családi légkör.

Egy gyerek igényli a táplálást, a gondoskodást, az empátiát, a védelmet, és felnőttként is ugyanúgy szükségünk van ezekre. Többször hangsúlyozod: „bújós vagyok, romantikus, néha gyerekes és mindig viccelek és hülyéskedek.” Ő pedig „komoly”.

Általában azonban nem arról van szó, hogy mások elhanyagoló természetűek, hanem arról, hogy a sémával rendelkező embereknek olyan tanult viselkedésük van, amely alapján olyan személyeket választanak, akik nem tudnak adni, vagy elbátortalanítják azokat, akik képesek volnának adni (arról nem írsz, hogy az előző kapcsolataid hogyan alakultak, miért lett végük…), és így végül is nem elégítik ki az igényeiket, tehát a sémájuk fennmarad.

A fenti sémákkal rendelkező személyeknél gyakoriak a pszichoszomatikus és szorongásos zavarok, hiszen a testi-lelki tünetek biztosíthatják a feléjük irányuló figyelmet, anélkül, hogy azt kérnék. Úgy érzik, akkor kaphatnak figyelmet és törődést, vagy mentesülhetnek attól, hogy másokkal foglalkozzanak, ha betegek. Ezt Te így fogalmazod meg:

„Nagyon figyelmetlen, és nem érti mik az érzelmek, minek bújok, melegünk lesz így, ne birkózzak vele, ez gyerekes. 6 hónap alatt elérte, hogy elég erős pánikbeteg lettem, és sajnos már az utcára sem merek kilépni, sőt állandóan rossz dolgok vannak a fejemben.”

Nem tudhatom, hogy a gyerekkorod, az előző kapcsolataid milyenek voltak, ezért azt sem tudhatom, hogy valóban rendelkezel-e a fenti sémákkal, mindazonáltal úgy gondolom, hogy nem ő betegített meg, hanem Neked volt szükséget valami miatt erre a betegségre.

És itt térnék ki röviden a már említett másik kérdéskörre, a szerelem és a párkapcsolat, házasság problematikájára.

Mára már bizonyított ténynek számít, hogy gyermekkorunkból sémákat viszünk magunkkal arra vonatkozóan, hogy hogyan vegyünk részt emberi interakciókban. Más szóval a csecsemőkori, kora gyerekkori kötődés mintázatok adják a felnőttkori szeretetkapcsolatok mintáit. Sőt a szerelem pszichológiailag ugyanazokra az alapokra épül, mint a csecsemőkori kötődéskapcsolatok (szülő/ gondozó- gyerek kapcsolat). Ebből következik, hogy hajlamosak vagyunk olyan társat választani, aki hasonlít azokhoz az emberekhez, akiket ismerünk, mert él bennünk az a remény, hogy visszanyerjük első kapcsolatunk közelségét, valakiben, aki ismerősnek tűnik (érdekes lenne tudni, hogy a szüleid milyenek, és hogyan élnek egymással házasságban!). A legkorábban kialakuló és legerősebben működő sémák a szűk családban gyökereznek, egy családban uralkodó dinamika gyakorlatilag a gyerek egész világának dinamikája.

Úgy gondolom tehát, hogy a családodból, gyermekkorodból hozott két séma és a családi minta határozza meg a házasságod.

Az Érzelmi gátoltság sémád miatt mentél férjhez (szerintem túl rövid ismeretség után), mert úgy érezted „Soha nem szeretett még így senki…”.

Az Önfeláldozás sémád megakadályozza, hogy kilépj a rosszul működő kapcsolatból, mert úgy érzed, „… ő nagyon összetörne…”.

Pedig ez inkább csak a sémáid által torzított valóság.

„… egy dolog van még, a remény, hogy változik” írod. A „rosszul működő” sémáid szenvedést okoznak, nem érzed magad jól a bőrödben, a kapcsolatodban, azt érzed, hogy valaminek meg kell változnia, hogy jobb legyen. Te érzed a változás szükségességét, de tévesen mégis tőle várod, hogy megváltozzon. Ő nem fog megváltozni, mert ő nem érzi magát rosszul, neki jó így, ahogy van, ő nem érzi, hogy változásra lenne szükség.

A megoldás kulcsa a Te változtatásodban, a Te változásodban van!

Első lépésben én a pánikrohamaidat, fóbiádat kezelném, kognitív- viselkedésterápiával, melynek előnye, hogy nem olyan fontos, milyen nyelven folyik. Ezért nyugodtan keress egy terapeutát, aki megtanít bánni a tüneteiddel. Hátránya is van, nevezetesen, hogy többnyire csak a tünetekre fókuszál, és az okokat nem tárja fel. Ezért később, amikor már lesz elég lelki erőd, keress fel egy olyan szakembert, aki segít az okok feltárásában, a sémáid megismerésében és támogat a változásban.

Sok bátorságot és kitartást!

Itt olvashatod a levelet, amelyre ez a válasz érkezett,

itt pedig a Pszichológusnő korábbi válaszait,

illetve a hozzá érkezett leveleket találod!

Írj nekünk Te is, bátran!