Lerobbantjuk a Zeppelin tetejét!!
DRUNKENSTEIN – zentai underground zenekarok fesztiválja
...Teringettét, képtelenség tovább a hátsómon megmaradnom, az asztal széle elölről, a térdem alulról nyomja a hasamat, mely megreped! Ihh, de felállni sem jó, pláne elindulni... mi legyen, MI?!... Az hogy nézne ki már, ha most lelépnék, miután így bezabáltam, de mielőtt még az egész buli elkezdődne?... Bevánszorgok az udvarról a söntésig. Jó erős fekete, török. Kara. Nagy korsó csapvíz, feles gyümölcspárlat. A nehéztüzérség. (Na ja, az igazi nehéztüzérség majd csak eztán fog még következni, miután a bab dolgozni kezd, hehe...) A pálesz azonnal tenni kezdi a dolgát, a bögre kávémat erőltetem lefelé, amikor Mićo haverom oldalba bök, hogy itt az idő. Nosza. Gyerünk a backstage-be, s lássunk akkor a végén még egy tisztogató szőnyegbombázást is. Hamarosan felserkenek, odabentről az első banda motozása hallatszik. Are you ready for WAR?!
Indulhat a tánc.
Nagy-nagy Ö.R.Ö.M. ismét a deszkákon látnom a zentai és Zenta környéki körökben igen népszerű Plant Eaters zenekart, amely (számomra legalábbis) igen hosszú szünet után mostanában ismét koncertezgetni kezdett. Lezser punk és pergő ska zenéjüket most azzal spékelték meg, hogy részint akusztikusra váltottak, részint az alap ének/gitár/dob/bass kiegészült még szaxofonnal, kézidobbal, tangóharmonikával... Jaja, Zulu is ott nyomja, sajnos a harmonika kevéssé hallható, hiába: a kölcsönzött hangosítás maximálisan profi, a hangmérnök is érti a dolgát – de az akusztikus hangszerek erősítése külön tudomány... Node sebaj, átjön azért a fíling és a lendület, a maradék kávémmal a markomban hamarosan táncra perdülök, s végigpörgöm a cca. háromnegyed órát, ami egy-egy zenekarra jut. Guns of Brixton. Ezt a csatát is mi nyerjük.
A szünetek/átállások egy ideig még igencsak húzósak, értsd: menten elájulok, minden vér a gyomromban és a lábamban. De alig dobok le egy keserűt s csapoltatok még egy pohár hidegvizet – sör? Ne viccelj! Nem fér el idebenn... –, mire a következő horda máris a színen: a plakáton fel sem tüntetett Contaminator. Ezt a zúzdát! HC meg grind meg death meg Baál Zebub tudja még, mit nem kevernek, de istentelenül csípősen főznek, forrón tálalják, csodálatos utóétel a babgulyáshoz, serkenti az emésztést rendesen. Aprócska, sokszor nem egész egyperces falatok – dalok, ahogy a frontember (számomra báris) viccesen emlegeti őket – ezek, de pillanatok alatt beledöngölnek a talajba bennünket. Óriási élmény, ki ne hagyd.
Még egy gyors gyomorkeserű, puszi a lányoknak, pacsi a fiúknak, jaja, befutottak a drágáim, meg eddigre már dugig a klub. Az angyalok és a matrózok ellepik a fedélzetet, a kapitányi hidat pedig elfoglalja a szintén szigorú vizeken evező False Reality. Mész vagy maradsz, Izbor je tvoj. Jómagam immár szaltókra is képes vagyok (sört inni viszont még mindig nem, kegyetlen érzés, amikor szomjas vagy, de a kaja még elfoglalja a gyomrod – az egész belsőd? – térfogatát), meg asszem, itt kezdek el átváltani léglökéses üzemmódra... sebaj, a hangokat fogjuk a bassdobra, az „illatokat” meg, nos... pl. annak a becsiccsentett punknak a lábszagára, aki ott oldalt, a hangfalnál levetette a bakancsát. Mindenesetre rakenrol van, gyerekek, a vége felé még a Bíró Úr – aki „mellesleg” a horda előző frontembere volt – sem bírja tovább, felugrik a színpadra s beledarál egy-két nótába. Vojvodina Über Alles.
A Tiarah fellépése alatt – végre egy zenekar, amelyre nem muszáj ugrálni, elég, ha hallgatom – kicsit kimászok az udvarra friss levegőt, egyebeket szívni, barátkozni rég nem látottakkal, picit sétálgatni, végre elkezdeni emészteni, visszatérve megvenni és elkezdeni inni a zabálás utáni első sört – előtte volt három, na ja –, majd azonnal csukafejest ugrani az Otvoreni Prelom bulijába. Dođi jebi meee! Daráló ez is. Csak másképp. Nincs mese: ami itt a végén a kapun kiömlik, az egy óriási adag tatárbifsztek lesz. Vagy mućkalica.
Jön percre pontosan az Avans Prohtev is, az Adidasom meg megy. Szét. (Utóbb kibír még egy HC-négyesfogatot Kanizsán, mielőtt végleg megadja magát.) De addigra már én amúgy is a pókokat fogdosom a felső sarkokban, meg a falakról gyűjtöm a salétromot a puskaporhoz széles jókedvemben, rrrrrrr, zuhanórepülés, közben hintem a napalm-halált végig a már amúgy is lángoló emberdzsungelen, a szünetben le sem állok, a felhőkarcoló hangfalak tetején ütöm ki a ritmust, és a biztosítékot is végleg, varacskos riffjeit ágyúzza rám az Ashen Epitaph, hiába, immár halhatatlan vagyok.
A hajnali három óra után kb. húsz percre színpadhoz jutó Lepra sem tud már változtatni ezen.
Keményen verejtékeztető augusztusi délután volt, amikor tikkadtan végigtripeltem az utat a Zeppelin Clubig. Mićo – a Krnjac, aki az egészet kiötlötte és megvalósította, s aki az Otvoreni Prelom torka – azt mondta, három-négy körül kezdik a főzőcskét, nekem meg „VIP-jegyem” volt, ami azt jelenti egy underground fesztivál és egy undorgrund firkász esetében, hogy a buli előtt a firkász együtt kajálhat a bográcsos (esetünkben üstös!) babból a zenészekkel. Ehhez képest öt körül Mićót és még néhány vidéki punkot ott leltem a közeli bolt előtt sörözgetve – a tipikus, nagyon színes, nagyon tarka kép ilyesféle rendezvények idején, amit imádok, még akkor is, ha belém kötnek, hehe. Aszongya a haver, siessek, mert elfogy a koszt. Mondom, én még emésztem az ebédre befalt hurkát kolbászt, node jóban vagyok a gazdáékkal, majd tetetek félre. Persze amint megláttam a kaját – egyelőre csak a tányérokban, csak a maradékot –, azonnal összefutott a számban a nyál. Lezúztam néhány Staroprament, aztán nem bírtam tovább. Csurig merítettem az öblös tányért a mennyeien illatozó, sűrű babgulyásból. Nagyon hamar le is gyűrtem, aztán alig szívtam el egy cigit, amikor befutottak a hangolásról kicsit késő Borosék, a kajával kezdték, én meg csatlakoztam. Hogy ne egyenek egyedül.
Micsoda nap, micsoda éj. Az idei nyaram egy aprócska, de ragyogóan sugárzó fénypontja.
