A karácsony hógolyónyi története

Krisztus születése idején az egész római birodalomban a hanyatlás vette kezdetét. Mindebből a kiutat egy új kultuszban, Isten szeretetet hirdető fiának a követésében, a kereszténységben találtak, kezdetben csak egyes személyek, majd az egész állam. Jézus, a megváltó elhozza az embereknek a megváltást, az örök élet reményét, az Ő születése ezáltal megtestesíti mindazt a szakralitást, amit az emberek a napfordulónak tulajdonítottak. Érdekes módon azonban a karácsonyt jóval később, több száz év elteltével nyilvánították az egyház hivatalos ünnepévé, ráadásul szinte biztos, hogy Jézus nem is télen született. Egyes kutatók szerint a fenn említett pogány szokások még akkor is annyira erősek voltak, hogy a Megváltó születésének ünnepét – már a hasonlóság miatt is – ekkora állapították meg az egyházatyák.

A karácsonyhoz természetesen számos hiedelem, népszokás, ceremónia tartozik, melyek országonként változnak. Nálunk bizonyára mindenkinek ismerősen cseng az éjféli mise, a betlehemezés, vagy éppen a mákos bejgli, a karácsonyfa-állítás, ami Németföldről terjedt el, valamikor a tizennyolcadik században. Mindezek a szokások évek hosszú sora alatt alakultak ki, a karácsonyt a legmeghittebb ünnepkörré emelve.

Az utóbbi évszázadokban kibontakozó modernizáció hatására a nyugati társadalmak életében a vallás jelentősen visszaszorult. Ennek következtében jó néhány korábban jelentős keresztény ünnep is elveszítette a varázsát. Nem így a karácsony. Az embereknek ma is szükségük van arra, hogy szakrálisan megemlékezzenek a régi elmúlásáról és az új eljöveteléről. Sok száz évvel ezelőtt a téli napforduló zajos vigasságait felváltotta a Megváltó eljöveteléről való megemlékezés, manapság, amikor már Jézus tanítását egyre kevesebben követik, az ünnep tovább él. Ma már a szeretet meghitt családi ünnep, talán a „modern” ember a szeretet erejével fordul szembe a téli sötétség és a pusztulás rémével, s ha így van, nem hiába született meg réges-régen abban a jászolban az a kisded.

A kommunista Mikulás és a többiek

A decemberi és újévi ünnepkörhöz szorosan kapcsolódik az ajándékozás. Ma már a családtagok és barátok szentestén való meglepése a jellemző, korábban csak a gyermekeket ajándékozták meg. Ilyenkor az apróságokat általában egy természetfeletti lény látogatta meg, melynek alakja Európában gyakran országonként vagy kultúránként változott. Olaszországban, a „la befana” nevű boszorkánytól várták a pöttöm csizmalakók a finomságokat, Spanyolországban a „háromkirályokra” hárult ez a feladat. Talán nem véletlen, hogy Európa zordabb végein a „tél és fagy szellemének” adták ezt a feladatot, pl. az orosz „gyegy maróz” vagy a finn „joalupukki”, de több országban „karácsonyapónak” vagy magának az újszülött „kis Jézusnak” tulajdonítják az ajándékozást. Mind közül azonban a legelterjedtebb s számunkra is legismertebb a jó öreg Mikulás alakja. Személyét egy valóban létező, korai keresztény püspök ihlette, akit a mai napig Szent Miklósként tisztel az egyház. A piros ruhás, szakállas, jóságos öregúr alakja ma már szinte az egész világon ismert, háttérbe szorítva a többi ajándékhozót, nemritkán össze is olvadva sokuk alakjával. Ezt jelentősen elősegítette, hogy Amerikában is őt ismerik, Santa Claus néven.

Érdekes, hogy magyar nyelvterületen egyszerre van jelen Mikulás és Télapó alakja. Erre az a magyarázat, hogy szent Miklós, azaz Mikulás határozottan keresztény eredetű figura, Télapó nem, így azokban az időkben, amikor a vallásosságot nem nézték jó szemmel (a kommunista érában), inkább az utóbbi elnevezést használták.