Nagy idők nagy tettei

Népek tavasza

1848-ban forradalmi hullám söpört végig a kontinensen. Európa legtöbb országában még a középkorban meggyökeresedett arisztokratikus rend volt a társadalom alapja. Ugyanakkor a technikai és gazdasági fejlődésnek köszönhetően a kereskedelemmel és iparral foglalkozó polgári réteg egyre nagyobb szabadságot követelt magának. Ennek a legfontosabb feltétele a jogegyenlőség és a hatalom választott képviselőkre való átruházása volt. Ehhez a legmegfelelőbb eszme a később oly sok szenvedést okozó nacionalizmus volt, mely szerint egy államban mindenki ugyanannak a nemzetközösségnek a tagja, egyenlő jogokkal és kötelezettségekkel.

(Kossuth toborzóbeszéde)

Magyarországon a század eleje óta egy jelentős megújulási mozgalom vette kezdetét, amit reformkornak nevezünk. Széchenyi István, Wesselényi Miklós és az ország felvirágoztatásáért küzdő többi nemes mindent megtett az elmaradott állapotok megszüntetéséért. Ők a lassú, megfontolt fejlődést tartották helyesnek, de ekkora már felnövekedett egy sokkal radikálisabb gondolkodású korosztály is, mely gyorsabb változást kívánt elérni. Politikai vezérükké Kossuth Lajos, a fiatalokat megszólító szimbólummá pedig Petőfi Sándor vált. Amikor a forradalmi hullám elérte a Habsburg Birodalmat, március tizenötödikén Pesten is felcsapott a szabadság lángja. Petőfi és a márciusi ifjak az utcára hívták a város népét, hogy együtt szerezzenek érvényt a követeléseiknek, melyeket a híres „tizenkét pontban” fogalmaztak meg.

Forradalomból szabadságharc

A forradalom győzött! A királyi udvar meghátrált, az ország felelős kormányzatot kapott, a még meglévő jobbágyi rendszert megszüntették. De! Magyarország helyzete sajátságos volt. A Habsburgok uralmát és az osztrák birodalommal való közösséget sokan kényelmetlennek érezték, és egy polgári Magyarországot kívántak létrehozni. Ezért amikor Európa-szerte elbuktak a tavaszi forrongások, nálunk az események átcsaptak egy hosszan tartó szabadságharcba, ami a Habsburg-ház trónfosztásában csúcsosodott ki – ezért nevezzük az 1848–49-es eseményeket polgári forradalomnak és szabadságharcnak. Erre a debreceni nagytemplomban került sor, mivel a kormányzatnak menekülnie kellett Pestről, ugyanis 1848 második felében az akkor trónra lépő erőskezű Ferenc József visszavont minden korábbi engedményt, és fegyveres harcot indított Magyarország ellen.

(Ferenc József)

A frissen felállított honvédség azonban megállította a császári hadakat, és az ún. „téli hadjárat” során 1849-ben felszabadította az ország nagy részét. A szabadságharc és Magyarország sorsát azonban osztrák és orosz megegyezés döntötte el. A százhetvenezer főt számláló honvéd hadsereg esélytelen volt az újratámadó osztrák–horvát hadakkal és a segítségükre küldött kétszázezer orosz katonával szemben.

A Temesvár alá szorult magyar sereg katasztrofális vereséget szenvedett. Kossuth külföldre emigrált, Görgey Artúr pedig Világosnál letette a fegyvert. Ezután kezdetét vette a megtorlás, Aradon a magyar honvédség tizenhárom tábornokát kivégezték, több száz embert letartóztattak, vagy szintén halálra ítéltek. Magyarország területét felosztották, és darabonként olvasztották be a birodalomba. A városokat és falvakat ellepték a besúgók, több ezren külföldre menekültek. Az országban dúló harcok és az évekig tartó megtorlás megtörték az addigi fejlődést, ami csak majd húsz évvel később, a kiegyezés után folytatódhatott.

Döntsön a kard?

A fenn említett két ellenség is jóval meghaladta a szabadságharcosok erejét, azonban egy harmadik front is kialakult a forradalmi Magyarországgal szemben. Az országban élő nemzetiségek közül a románok és a szerbek is fegyvert fogtak, így a ’48-as események néhány fontos történése éppen vidékünkön játszódtak.

A hosszan tartó török uralmat és a vele járó harcokat a magyar nép rendkívüli módon megszenvedte. Olyan mértékben, hogy a Kárpát-medencét kitöltő ország lakosságának kevesebb mint felét tették ki a magyarok. A felvidék széles sávjában vált többségivé a szlovák nép, Erdélyben az elpusztult falvak helyére románok ezrei szivárogtak be, a Délvidék (a mai Vajdaság és a szomszédos területek) lakossága teljesen elpusztult. Ezekre a területekre a törökök elől menekülő balkáni népek, szerbek, vlachok stb. települtek. A határőrzés feladatát rótták rájuk, cserébe különböző szabadságjogokat kaptak.

Ezek a népközösségek, úgy határozták meg magukat, mint a magyarok, egyenrangú államalkotó nemzetként kívántak megnyilvánulni, az általuk lakott területen pedig egyfajta nemzetiségi autonómiát kiharcolni. Kossuthék azonban féltek az ország szétszakadásától, hosszas és eredménytelen tárgyalásokba kezdtek a kisebbségi vezetőkkel. A legenda szerint ekkor hangzottak el Kossuth szavai, miszerint „ha nem jutunk egyezségre, döntsön közöttünk a kard”. Persze ez csak legenda, a magyar kormánynak valójában a belháború elkerülése volt a célja.

A magyar vezetők és a nemzetiségek közötti feszültséget használta ki a bécsi kormány, amely nem habozott ígéreteivel egymás ellen uszítani az ország népeit.

A fegyverforgatásban jártas és harcedzett délvidéki szerbek kezdetben üdvözölték a magyarországi változásokat, ám a kezdeti pozitív viszonyulás hamarosan megváltozott, amiben szerepe volt a magyar kormány határozatlanságának, a szerb fejedelemség uszításának, de a leginkább a bécsi udvar ígéreteinek, mely szerint a délvidéki területekből egy „szerb vajdaságot” alakítanak ki, amely nagyfokú önrendelkezést kap, közvetlenül a császár alá rendelve, ezzel gyakorlatilag függetlenné válna a magyar hatóságoktól. Mindezzel kezdetét vették a délvidéki csatározások…

Persze sokan voltak a nemzetiségek soraiból is, akik önként jelentkeztek a honvédségbe, akik a jövőjüket egy erős, modern és független Magyarországon képzelték el. Egész ezredek álltak fel szlovákokból, románokból, délszlávokból vagy éppen németekből, akik nem egy esetben a saját „fajtájukkal” kerültek szembe a harcmezőn. Talán a legtragikusabb példa erre a későbbi aradi vértanúk egyike, Damjanich János. Damjanich határőr szerb családban született, mégis a magyarok mellett kötelezte el magát, és emellett akkor is kitartott, amikor a délvidéki harcok során saját szülőföldje ellen kellett hadat viselnie. Szavai szerint „amíg ennek az országnak a levegőjét szívom, a kenyerét eszem és a Tisza vizét iszom, kötelességem a magyar szabadságért harcolnom”.

Vér áztatta Délvidék

1848. március 21-én tartották a délvidéki szerbek az első nagygyűlésüket Újvidéken, melynek előzményeként 17-én a pesti szerb diákok felvonulásukkal a magyar forradalmat éltették. A szerbek követeléseit csak vonakodva tudomásul vevő magyar kormány reakciójának és a bécsi udvar uszításának következtében egyre nőtt a feszültség a déli végeken élő szerbség köreiben. Az április 14-ei karlócai gyűlésen végleg szembefordultak a magyarokkal, a tanácskozás határozatait egyenesen V.Ferdinánd királynak címezték.

A második karlócai gyűlésen Jovan Rajačić metropolita vezetésével létrehozták a szerb nemzet főbizottságát (főodbor), amely a „szerb Vajdaság” alkotmányának kidolgozásáért volt felelős. Az elnök Đorđe Statimirović lett, aki azonnal megkezdte a közigazgatás átszervezését és a Szerb Fejedelemség segítségével (a bécsi udvar hallgatólagos beleegyezésével) a felkészülést a fegyveres felkelésre. Ezután kezdetét vették azok az események, amelyek a harcok kibontakozásához vezettek.

A Magyarország déli vidékén végighúzódó katonai határőrvidékhez tartozó sajkás kerület katonái fellázadtak, megrohanták a titeli fegyvertárat, és nyolc ágyút magukkal vittek.

A péterváradi kapitány, Hrabovszky János támadást indított a karlócánál gyülekező szerb fegyveresek ellen. A határőrvidékiek is fellázadtak, a határ nyitottá vált, délről szerb önkéntesek ezrei érkeztek.

A kezdeti bizonytalankodások után a Vécsey Károly és Damjanich János (későbbi aradi vértanúk) vezette magyar hadsereg áttörte a szerbek frontvonalát, délre szorítva az ellenséget, azonban 1849. január 16-án az osztrákok ellen vezényelt honvédek elhagyták a Délvidéket. A szerbek birtokba vehették az egész területet, egészen Szegedig jutottak. Ekkor történtek az ún. „nagy szaladások”, amikor is a magyar civil lakosság jó érzékkel északabbra menekült, ugyanis történt néhány valóban sajnálatos esemény. Ezek közül is kiemelkedik a „véres zentai gyertyaszentelő”. (A helyben maradt magyar nemzetőrség kapitánya, Majoros István, ellenállt a túlerőnek, sőt a követeket is kivégeztette. Ezután elszabadult a pokol, állítólag több mint kétezer magyar civil esett áldozatul a város feldúlásának).

1849. március 15-én Perczel Mórt nevezték ki délvidéki kapitánynak, aki azonnal támadott. Felszabadította Szegedet, s a Tisza vidékén haladt délre, március 27-én már Kiskérnél volt. (Március ötödikén a szerbek Szabadka felől akartak Szegedre támadni, de a Bajmok és Szabadka között lévő kaponyai pusztánál a szabadkai bunyevácokkal kiegészült honvédek megállították őket.) Április 3-án elfoglalták Szenttamást, ezután az összehangolt támadások eredményeként felmorzsolták a délvidéki szerb ellenállást. A szabadságharc egyik utolsó győztes ütközetében Kishegyesnél az Eszék felől támadó Jellasicsot (Jelačić) állították meg. Mindezek után előtérbe került a megegyezés lehetősége, amire nem kerülhetett sor, hiszen a magyar hadsereg vereséget szenvedett az orosz hadaktól. A bécsi udvar ígéretéhez híven kialakította a Szerb Vajdaságot és a Temesi Bánságot, az irányításába a helyi lakosságnak azonban vajmi kevés beleszólása volt, ezért a szerbek is joggal ismételhették a birodalom más becsapott népeihez hasonlóan: „Azt kaptuk jutalmul, amit a magyarok büntetésből.”

Köszönet Magyar Attilának a segítségért!