Mindig ugyanarról, az életünkről
Kosztolányi Dezső Színház: Dogs and Drugs
„ Miről is szól egy előadás? Mindig ugyanarról: az életünkről, és az életről, ami körülöttünk zajlik. Kábítószer és függőség, erőszak és családon belüli erőszak, szexuális diszkrimináció… divatosan elcsépelt témák, melyekért sok pénzt lehet kapni...” – írta Urbán András, az új darab rendezője, a szabadkai székhelyű színház igazgatója. És tényleg olyan, mintha mindenről szólna, ezt a mindent pedig belesűrítették egy végtelen pillanatba, ami több mint másfél órán keresztül tartott.
Eloltják a lámpákat, színészek be, reflektorok fel. Kezdődik. Valami langyos zenére feltűnik a háttérben egy nőinek még véletlenül sem mondható alak, könnyű fehér ruhában, és táncol, nehézkesen könnyed mozgással válik eggyé a zenével, vonaglik. Megjelenik a heroin. Gyógyszer. Fejfájásra, a Bayertől. Ahh, fáj a feje? Heroin. Még mindig fáj a feje? Heroin. Juuj, de fáj a fejem! Heroin. Heroin. Heroin. És a zene eggyé válik a porszívó zúgásával és átköltözik a fejbe. A lélekben táncol tovább a fehérruhás, slampos alak, és így most jó.
Másnap. Rekviem álmokért, a kapcsolataikért, a tegnap estéért és az összes
pénzért
, amit intravénásan lőttek be maguknak. Krízis. Teljes testi-lelki összeomlás, pont, mint a közelgő tél. És nincs menekvés. A felépülés lehetetlen. No mercy. Aki egyszer drogos volt, az többé nem lesz már normális ember. De ki akar itt normális lenni? A kábítószerfogyasztás káros. A kábítószerélvezőket meg kell fosztani az egészségügyi biztosítástól, ők a társadalom parazitái. De közben dübörögnek a fejekben a hangok és játszadoznak a fények, muszáj velük tartani.
Aztán a kábítószertől haldokló agysejtek szeretkeznek egymással, és már nem a hús és a vér. Az ő szerelmükből születnek gyerekek. Szeretnek mindenkit. Szerelmesek. Egyedül amúgy sem lehet. Erőszak, mindenféle erőszak. Akkor fáj a legjobban, ha szereted vagy valamikor szeretted azt, aki megüt, aztán megveszi neked a tornacipőt, egy számmal kisebbet. Az igazságtalan oktatási rendszer miatt drogoznak az emberek. A gyermekkori trauma, hogy csak a tanító néni kedvenckéje a jó, meg is simogatja érte a tanító néni, amikor a többiek már rég hazamentek. A kis kedvencke később pedig örül, hogy egy éjszaka alatt többet összelop/szop, mint kollégái egy hónap alatt az egyetemen. Az pedig nem számít majd, hogy egyszerre hatan akarják a falhoz nyomni a már lecsupaszított testét.
“Mi a faszt csinálsz? Buzi-e vagy?
Mi a faszt nézel? Buzi-e vagy?
Mi a faszt gondolsz? Buzi-e vagy?
Mi a faszt érzel? Buzi-e vagy?
Mi a faszt hordasz? Buzi-e vagy?”
( Bëlga )
Ilyen alapon állnak sokak elé, akik faszagyereknek hiszik magukat, és követelik, hogy csókolja meg azt a csajt, ha nem buzi, mert különben megverik, mert hát buzi. Az apa is megüti fiát, ha kalózosat játszik a Jancsikával. Mindegy, mit csinálsz, mi vagy, vagy mi van. A társadalom azt mondja: NO PARDON.
És amikor már ép véna sincs a végtagokon, egy négyzetcentiméternyi terület sem, ahol még nem járt tű, akkor jön a nyaki ütőér. Nem öngyilkossági kísérlet tehát a nadrágszíj a nyakon. Csak szorítsd, jobban, hogy aztán áttáncold magad egy sokkal ideálisabb világba, amire vágytál is már régóta, fél lábad már úgyis a fürdőkádban volt, meg aztán egész lényed a szemetes mélyén egy hullazsákban.
Intenzív valóságképek sorozata. Csupa olyan dolog, ami sokkal közelebb van hozzánk, mint ahogy azt gondolnánk. Valóságos párhuzamok éleződnek ki a különböző élethelyzetekben, a Béres Márta, Mészáros Árpád, Mészáros Gábor, Mezei Kinga, Mikes Imre Elek és Pletl Zoltán által megjelenített megláncolt emberek élete, tudata és érzelmei között.
Fotó: Szerda Zsófia
