2011. december 7.
Akik vizionárius indián angyalok
…annál a lánykánál (tündéremtündérem, cs-sss…) láttam a minap, hogy oly könnyedén szökik ki ujjai alól a míves és döbbenetes erejű líra, mint a lélekzet, ahogy egymásra vetít kétféle elmúlást – egy titkos kötetét és egy kicsiny emberi lélekét –, mire az értő és érző olvasó beleborzong, közben hirtelen azt érzi, hogy felébred, hogy felemelkedik a felhői felé. Az elmúlás nyomán így sarjad Új Élet.
Gimnáziumba jártunk, ’93 vérrel szennyezett és nincstelen tele volt, a Kocsmában ittuk a korsó csapvizeket, sodortuk a nagyapánk kapadohányát, vagy pipából szívtuk a teafüvet, hetente egyszer megengedhettünk magunknak egy csésze feketét, és csak azért sem adtuk át magunkat a világfájdalomnak, nagyokat beszélgettünk, volt mi ellen lázadni, gondolatban megváltottuk a Világot, felolvastuk egymásnak a verseinket. Ekkor talált rám a beat. Pompás időzítés.
A medvetermetű, kócos hangú bárd – aki énekelni nem igazán, de szavalni annál inkább tud – olvasta fel a Verset a sokszor másolt kazettán, elemi erejű képek sorjáztak, szókimondó, mocsok közt vergődő, mégis a legtisztább fényben fürdőző mondatok, mialatt hol gyönyörűn zokogott, máskor meg fülsértőn csikorgott a gitár. A dob pedig vonatként zakatolta a szíved ritmusát. Hosszan, a seholból a seholba tartva, mégis, a szennyből felmagasztosulva, miképpen Mennyben, azonképpen itt a Földön is.
Rekviem Carl Solomon lelkéért – míg Te nem vagy biztonságban, én sem vagyok biztonságban. S Te aztán tényleg nyakig benne vagy az idő mérhetetlen állati löttyében –, ölelkezés a narkós Múzsával, bagzás egy pakli cigarettával, egy üveg sörrel, hasis után kajtatva a sikátorokban, vagy csak a Titkos Fény nyomán elutazva Keletre a sivár marhavagonokban. Időnként sürgős homloklebeny-műtétet követelve, feladva az Életet – de az Álmokat sohasem! Poe hollója folyamatosan itt repdes, kaján ördög, soha már?!, röhögve koppintom csőrön: hess már innen, hess, madár!…
Bátor és a végletekig őszinte életre és alkotásra tanít Ginsberg Üvöltése – levonva azt a következtetést is, hogy élni és alkotni voltaképpen ugyanaz –, miközben a költő talán egyszerűen csak nem tudta, hogyan vallhatna másképpen szerelmet a „határozottan” hetero Jack Kerouacnak, de mire a végére ért ennek a gigászi és mocskosan gyönyörű költeménynek, nyilván rádöbbent azonnal, hogy itt valami több született. Amennyiben létezik több egy őszinte és tiszta szerelmi vallomásnál…
Világítson a te bátorságod és őszinteséged is, Barátom, mint a meszkalin tüzében felragyogó felhőkarcoló, ne hagyd, hogy a hatalom pillanatemberkéinek pisla lámpafénye megtévesszen, mért érnéd be a bármely percben könnyedén kihunyó piláccsal, amikor a tiszta fényben megfürösztve mindent látó tekinteted úgy fog tündökölni, mint édestestvére, a Nap.
