2011. december 14.
Barátaim, Ti vagytok a szél a vitorlákban!
Utazz el, kelj át az Alpokon, és hódítsd meg Rómát! Vagy szállj hajóra, keresd Indiát, s helyette fedezd fel Amerikát! Vagy csak feküdj hanyatt az ágyadon, hunyd le a szemed, és barangold végig az Univerzumot… Mindenekelőtt légy kíváncsi, örökkön fiatal, merész és őszinte! Merj kételkedni, ne kanalazd be feltétlenül a hatalom eléd tálalt, sokszor sótlan levesét, gyakorolj kritikát, mondj merészen bírálatot – önmagad felett is. Elsősorban önmagad felett, hogy aztán minden kritikád hiteles legyen. De mindenekfelett: légy hű magadhoz!
Kis kölyök voltam még, tizenkettő-tizenhárom éves, amikor a falusi vályogházban meghúzódva, mint Casper, a kicsi szellem, a nagyanyó forró cserépkályhájának támasztva hátamat, hosszú téli estéken a Jó Pajtást olvasgatva eldöntöttem, én bizony újságíró leszek. Elhivatottság? Ugyan! Csak úgy éreztem: utazni jó, írni tán még jobb – meg az ugye szintén utazás –, tehát ez igazán testre szabott szakma lenne nékem. Aztán persze jött még számtalan ilyen jellegű ábránd, lettem volna régész, szakács, tűzoltó, katona – nem viccelek! Hadipilóta! –, vadakat terelő juhász… Hogy épp valóban firkászként keresem a kenyeret, valójában a „véletlenen” múlott – mint annyi más. Hagyom magam sodródni, s hagyom, hogy súgjon az angyalom. (Vagy a Tündérem, cs-ssss.) A fenti gondolatok hát korántsem zsenge gyermekkoromban fogalmazódtak meg bennem.
Ebben a formában csak a közelmúltban; persze a lényegét vallom, amióta ezt a foglalkozást űzöm. Tegnap este – azaz múlt csütörtökön – diplomaosztó zsúr zajlott a Magyar Szó zentai szerkesztőségében. A Z-11 újságíró-iskola idei „végzősei” vehették át az oklevelet, amely ugyan hivatalosan nem fog majd nyomni a latban egyetlen felsőoktatási intézmény felvételijén sem, de ez nem jelent semmit – ha pl. néhány KMV-s diploma beszámítódott az egyszeri felvételiző eredményébe az agrártudományi(!) egyetemen… Nos, ezen a „gyorstalpalón” volt szerencsém nekem is megtartani egy előadást nemrég. S itt értekeztem bátorságról, őszinteségről, a hatalom bírálásáról.
Néhány érdeklődő, nyitott szemmel járó fiatal végighallgatta ezt a cca. három hónapos tanfolyamot, s bizonyára ettől nem fognak majd mindannyian újságírással főállásban foglalkozni, viszont a cél elsősorban nem is ez: a szellemiséget kellett továbbadni, elvetni a kritikus gondolkodás szikráját a szívekben. Hasonló „tanfolyamot” tartunk itt az újság lapjain mi is, és hiszem, hogy értő fülekre és szívekre találunk.
Az órám második félidejében írattam egy „röpdolgozatot”. Itt a hallgatók háromnegyede a lírai feladatot választotta – egy művészfotóról kellett írni, szabadon asszociálva –, ami azt bizonyítja, hogy a költészet is él és hat és varázsol. Köszönöm Tinéktek, akik ott voltatok, és Tinéktek is, akik olvassátok és értitek! Ha ezt jelenti fiatalnak lenni – márpedig ezt jelenti! –, akkor soha ne nőjetek fel! A hatalommániás „öregek” pedig reszkessenek: Wendy et Peter Pan ante portas!
„Még élünk, gyermekek vagyunk, s mégis látod, mindig haladunk
Az úton, mert menni kell még akkor is, ha maradni akarunk
Itt egy év, és ott egy újabb, de embertől ne várj újat
Korlátaikat hagyd nekik, te híd is vagy, és folyó is vagy
Rajtad mások átkelhetnek, ha akarnak, kinevethetnek
Szárnyad is van, repülni tudsz, így föléjük emelkedhetsz”
