Apu a zombik közt (World’s Greatest Dad, 2009)
Mottó:
„L: Ugyan már, Kyle, csak van valami szenvedélyed.
K: Tudod, mit szeretnék csinálni?
L: Mit?
K: Muffokat bámulni egész álló nap.”
.jpg)
Lance Clayton tehetséges író, igaz, hogy még egyetlen szövege sem jelent meg nyomtatásban. Lance Clayton irodalomtanár, igaz, hogy költészetkurzusa olyannyira népszerűtlen, hogy az igazgató be akarja szüntetni. Lance Clayton a gimi fiatal rajztanárnőjével kavar, igaz, hogy az nem akar tőle semmi komolyat, és retteg, hogy kapcsolatuk kitudódik. Lance Claytonnak van egy fia, akit egyedül nevel, és szereti, hiszen a gyermeke, igaz, hogy a legperverzebb és legbunkóbb tinédzser a suliban, de lehet, hogy az egész világon.
Akárhányszor próbáltam felhívni cimboráim figyelmét erre a méltatlanul feledésbe merült filmre, és kezdtem bele a kontúrok felrajzolásába, mindig megtorpantam ezen a helyen. Felcsigázás tekintetében ez azonban minden esetben túl kevésnek bizonyult. Most komolyan, valakinek elég volt e néhány sornyi futam, hogy ellenállhatatlan késztetést érezzen arra, hogy megkaparintsa a művet tartalmazó adathordozót? Na, ugye, hogy nem. Az a legnagyobb baj, hogy erről a moziról egyszerűen képtelenség spoilerek nélkül beszélni. Amit el lehet mondani, azt már leírtam az imént. Szóval ezúttal nem fogok zsákbamacskát árulni. Kénytelen vagyok lelőni néhány, a történet szempontjából igen lényeges poént (nem kell izgulni, marad elég mindenkinek), és nem kell a cikk végére lapozni azért sem, hogy kiderüljön, kivételes munkáról van szó, olyanról, melynek vetítési időpontját erőteljes kézmozdulatokkal kell körbekarikázni a műsorújságban, és legalább negyedórával a kezdés előtt készülékünk elé kell telepedni, nehogy egyetlen percéről is lemaradjunk. Egy bökkenő van csak: Ezt a filmet soha nem fogják tévében sugározni. Hadd fejtsem ki a továbbiakban, miért.
Nem valószínű, hogy Bobcat Goldthwait neve bárkinek is ismerősen cseng. Az úriemberben egy nemzetközi szinten kevésbé (értsd: egyáltalán nem) ismert amerikai humoristát tisztelhetünk, aki mint színész többek között két rossz emlékű Rendőrakadémia-folytatásba is belefolyt, rendezőként pedig néhány igen csak vaskos humorral operáló dájrekttudívídí komédia után lehetőséget kapott, hogy egy igazi nagyágyúval forgasson. Robin Williamst senkinek sem kell bemutatni. Hollywood egyik kedvenc nevettetője az utóbbi tíz évben igencsak megkérdőjelezhető módon válogatott a felkínálkozó szerepek közül. Ennek a szerencsétlen sorozatnak szakad vége parádésan a World’s Greatest Daddel.
Ennyit a produkció hátteréről, és most fussunk neki újból a történetnek. Lance Clayton (Williams) valószínűleg a világ legengedékenyebb és legbefolyásolhatóbb szülője. Ugyanabban az iskolában tanít irodalmat, ahova fia (Daryl Sabara, a vörös hajú kissrác a Kémkölykökből pimasz kis pubertássá érett) is jár. Kyle antiszociális, zsíros arcú vesztes, aki ugyan még sohasem volt nővel, de képtelen másról beszélni, mint a szebbik nem intim szervrendszerével kapcsolatos fantáziáiról. Aberrált fétishuszár, aki rühelli a filmeket és a zenét, homokosnak csúfolja apját, és csuklóból ribancozza le a rajta kuncogó lányokat. Mint ahogy neki, Lance-nek sincsenek igazi barátai. A férfi egyedül füstöli el marihuánás cigarettáját a teraszon, háza tele van klasszikus zombihorrorok plakátjaival, de senki nincs, akivel megnézhetné őket. Az embereket érdektelennek, sekélyesnek tartja, de ennek ellenére nem akar tovább egyedül lenni. Szerelmi téren azonban úgy fest, bejönnek számításai. Maga sem érti, mit ehet egy efféle leharcolt hörcsögön Claire (Alexie Gilmore), az iskola legdögösebb tanereje, de a dolog működni látszik. Igaz, hogy kapcsolatukat még nem tárták a nyilvánosság elé, és úgy tűnik, az imádott nő két kosárra (a másik egy adoniszi testű kreatív írástanár) játszik egyszerre, de Lance bizakodó.
Romantikus vacsorára hívja választottját, ahova nehezen ugyan, de magával rángatja fiát is. Kyle kényelmetlenül feszeng, kitérő válaszokat ad, amikor is egy véletlenül lelökött villának köszönhetően betekintést nyerhet a nő combjai közé. A pillantást mobilfotók követik, melyek később a srác számítógépén kötnek ki. Amikor Lance benyit gyermeke szobájába, annak élettelen teste fogadja. Egy sállal fojtogatta magát maszturbálás közben, és a dolog balul sült el. Autoerotikus asphyxia. A monitoron a Claire bugyifotói egymás mellett megnyitott ablakokban.
Lance a post mortem megszégyenülés helyett inkább öngyilkosságnak állítja be a dolgot. Fiát felköti az ajtókeretben lévő, sosem használt húzódzkodórúdra, és a hitelesség kedvéért búcsúlevelet fogalmaz a nevében, melyet ingzsebébe csúsztat.
Pár héttel később ismét munkába megy. Az igazgató a parkolóban tudatja vele, hogy az iskolaújság egyik riportere valahogyan megtalálta Kyle aktáját a rendőrség honlapján. Így sikerült megszereznie a levél másolatát, melyet a lap azonnal le is közölt, és gyakorlatilag az intézmény teljes populációja Lance szavait olvassa. A szavakat, melyekkel halott fia szájába adja saját gondolatait, saját kudarcait ruházza át rá, és teszi ezt úgy, hogy senki nem fog gyanút. Épp ellenkezőleg. Valami olyan történik, amire csak a legmerészebb álmaiban mert gondolni.
Egy bravúros jelenetben szemtanúi lehetünk, ahogyan a legkülönbözőbb emberek (a metálsrác, az emós csaj, a gólkirály, a hipsterlány és így tovább) egyik pillanatról a másikra ébrednek rá arra, mennyire hasonlítanak ehhez a soha meg nem értett, érzékeny lélekhez. Mindannyiuk fejében ott visszhangoznak Kyle/Lance szavai: „Nem is tudom, hogy miért írok. Sosem törődtetek az érzéseimmel, amíg éltem. Túl felszínesek vagytok, hogy megértsétek a fájdalmam. Így hozzád fordulok, apám. Ne vádold magad! Mindent megtettél, és olyan apa voltál, akinél jobbat nem is kívánhattam volna. Csak saját magamat hibáztathatom, ezt érzem a lelkem mélyén. Sajnálom. Szeretlek, apám.”
És fordul a kocka. A diákok zombiként kezdenek özönleni a megszánt férfi órájára, ahol folyamatosan Kyle-lal kapcsolatos kérdésekkel bombázzák. Mi volt a kedvenc együttese? Hallgatott-e metált? Milyen jegyben született? S az eszményi tanár készségesen válaszol. Válaszai pedig saját ízlését, saját véleményét tükrözik. Ám most, hogy gondolatait egy halott ikonhoz társítja, azok egyszerre mindenki számára mennyei szózatként hangoznak. Kyle-nak – és rajta keresztül Lance-nek – egyre több barátja lesz.
És többé nincs megállás. A világ legjobb apukája egyetlen hétvége alatt írja meg fia memoárját, mely természetesen hatalmas sikert arat. A gépezet beszippant, ezt már nem lehet ép bőrrel megúszni…
Robin Williams valósággal fürdőzik a szürke, senkinek sem kellő kisember szerepében, aki önös céljaira használja fel halott gyermeke kipreparált emlékét. (A helyzet iróniáját csak növeli, ha eszünkbe jut a Holt költők társaságában alakított karaktere.) A meglepően okos forgatókönyvnek köszönhetően a néző lassan maga is elhiszi, hogy ez a pattanásos hormonhólyag valójában egy különc géniusz volt, és éppúgy elfelejti mocskos tetteit, és szépíti meg romlott jellemét, ahogyan a megetetett tömeg. A szkript érdeme az is, hogy akármennyire is erkölcstelen az, amit Lance tesz, egyszerűen képtelenség utálni érte, hiszen minden cselekedete végtelenül logikus, karaktere pedig szánni valóan szerethető.
A fentiekből is kitűnhet, hogy nem egy könnyed kis komédiáról van szó. Zavarba ejtően fekete, szatirikus humorával sérthetetlennek tűnő tabukból is könnyedén csinál viccet. Mindemellett úgy rúgja fel a műfaji határokat, ahogyan azt csak az igazi klasszikusoknál láthatjuk. Úgy tudja az egyik pillanatban tipikusan amcsi tinivígjáték látszatát kelteni, hogy pár perccel később már botrányosan alpári, majd pedig súlyosan drámai, torokszorítóan fájdalmas és igaz. Mindez megkoronázva egy felejthetetlen soundtrackkel, és – mint már utaltam rá – az utóbbi évek legeredetibb one man show-jával.
Nem csoda, hogy a Sundance filmfesztiválon ujjongva rajongták körül, és a leírtak tudatában az sem, hogy a hazai forgalmazók fejében meg sem fordult, hogy nagyvászonra vagy kereskedelmi sugárzásba küldjék.
