A bürokrácia sírjában

Élve eltemetve

Annus Szabolcs | 2012.01.11. | 0 komment |

Paul Conroy egy koporsóban ébred. Fogalma sincs, hogy került oda, hol lehet, ki temethette el. Maga mellett talál egy öngyújtót és egy mobiltelefont. Fogy a levegője, így egyre kevesebb ideje marad arra, hogy megtudja, mi történt vele, és megtalálja az utat a meneküléshez.

Hogy mi történhet másfél óra alatt egy faládába zárva? Sok minden. Rodrigo Cortés bő 17 nap leforgása alatt készítette el a mozit. Egyedi és maradandó élményt jelent, hisz egy ilyen abszurd témával eddig nemigen foglalkoztak a filmrendezők. Cortés ezzel bebizonyította, hogy napjainkban már a spanyol filmrendezők is érnek annyit, mint a hollywoodiak (gondoljunk vissza a Másvilágra, melyet Alejandro Amenábar rendezett). (Bár nehéz is a spanyol bikát a hollywoodi pudlival összehasonlítani – vigyorog kajánul a szerk., aki megj.)

A főhős (?) Paul Conroy igyekszik mindent megtenni, hogy végre ismét napfényt láthasson (ami azt illeti, egy óra elteltével már maga a néző is). Egyébként hétköznapi ember, családja van, gyermeke, az ő fenntartásukért vállalta el egy nagy hírű vállalat egyik munkáját, ami mindössze abból állt, hogy kamionnal kellett furikáznia, hogy élelmet, netán fegyvert szállítson a célállomásba. Egy nap iraki terroristák támadják meg Paul konvoját. Ezután Paul arra ébred, hogy egy szűk koporsóban van, s alig maradt két órája, hogy teljesítse elrablói követeléseit, különben örökre a sír foglya marad.

A történet aprólékos, drámai kidolgozása megadja a filmnek azt a fajta hangulatot, amely segít megértetni velünk Paul helyzetét. Tekintve, hogy real-time effektusról beszélünk, ez itt-ott talán lelassítja, unalmassá teheti a filmet, az alkotók ezeket a momentumokat apróbb jelenésekkel, melódiákkal tűzték össze, hogy a figyelmet továbbra is a koporsó zártságán tartsák. Mondhatnánk tehát, hogy az egész film végül már megszokott, gyakorlatias úton halad, az egyetlen mozgatórugó a kijutás lehetőségei, s hogy ezért Paul mi mindent tenne meg. Ebben az esetben is az ösztön kerekedik felül (mint ahogy a Fűrész áldozatainál), a szabadságvágy, amelyért az ember akármire képes.

A rendezővel

Paulnál sincs ez másképp, ahogy a film lassan eljut a bonyodalomig, Paul természete egyre inkább hasonlít a vademberéhez: harcol, tűr, küzd a megmaradásért, vár türelemmel és reménnyel. A fojtogató sötétség, amely végigkísér bennünket, még kilátástalanabbnak tünteti fel Paul helyzetét, s talán éppen ez az, amely rányomja bélyegét az alkotásra. Ugyanis a film egyetlen hátránya, hogy kiszámítható. Már az első pillanatoktól kezdve tudhatjuk, mi vár a főszereplőre, csak a sajnálat, esetleges remény a happy endre az, ami okozhat egy kevés megnyugvást. De ahogy a történet halad, ahogy halljuk az elrablók álláspontját, a kételkedést, a brutalitást, ama remény is tovatűnik, s az utolsó félórában azt kívánjuk, bár érne véget ez a rémálom. Még egy végső, jelentős csavar sem kárpótol bennünket azért, hogy végignéztük egy ember szenvedését (persze csak a mozi szintjén maradva).

A maga sokszínűségével épül be tökéletesen a történetbe a telefon. Először nem értettem: egy mobilkészüléknek, amely talán több láb mélyen le van temetve a föld alá, hogyan van térereje? Később Dan Brennen, az amerikai felderítőosztag vezetője megmagyarázza, ez azt jelentheti, hogy Paul nincs olyan mélyen. Persze ez Mr.Conroyt nem vigasztalja. Néha valóban eltűnik a kis vonal a képernyő szélén, ez okoz egy kis fejfáját az áldozatnak. De nem csak ez színesíti a jeleneteket. Paul rengeteg telefonhívást kezdeményez, felhív mindenkit, aki valamilyen segítséget nyújthat neki: az FBI-t, a CRT-t (a vállalat, ahol dolgozik), még a 911-et is, sokáig mindhiába.

Eme beszélgetések alkalmával igencsak kemény és szókimondó kritikát kap az amerikai bürokrácia, és itt most nemcsak a szabályokról van szó, hanem az emberi lét megkérdőjelezéséről. Mit ér egy élet akármelyik kormánynak, ha a fogságba esett áldozat nem elnök, szenátor, hazafi vagy akármilyen kitüntetett háborús veterán. Egy kamionsofőr élete csekély veszteség, és semmiképpen nem ér ötmillió dollárt. A törvény gúzsba köti a polgárokat, és ez a filmen tökéletesen érzékelhető. Miután Paul a sokadik visszautasításon és pofára esésen van túl, rá kell hogy jöjjön, egyedül kell boldogulnia. Már Dan szavában sem bízik. Természetesen a telefonbeszélgetések során nem csupán segélyhívás hangzik el. Paul, lehetőségeit kihasználva, párját, Lindát is felhívta, majd később, amikor már minden veszni látszott, édesanyját is. Eme szívszorító jelenetet emelném ki: Paul feltárcsázza az idősek otthonát, és Maryanne Conroyt kéri a telefonhoz. Azt hiszem, elég, ha csak annyit fűzök hozzá, hogy Paul édesanyja Alzheimer-kórban szenved.

Kemény munka áll a készítők mögött, a 17 forgatási nap nem volt épp zökkenőmentes, de meghozta a várva várt eredményeket. Viszonylag alacsony költségekből egy remek mozi állt össze, középpontban Ryan Reynoldsszal, aki mindig is a kedvenceim közé tartozott. Tehetsége immáron nem kérdőjelezhető meg, mellette szólva, nem könnyű egy filmet egyedül vinni a vállunkon.

Az itt-ott sejtelmes, de mégis tökéletesen az eseményekhez illő zene Victor Reyes érdeme. A könnyedebb stílusok után (Astewardessek a mennybe mennek, Anyertes, Spanyol pite) most egy igazán dramatikus film betétdalát szerezte. Cortés régi ismeretségük miatt bízta rá a munkát, melyet remekül megoldott. Baljóslatú tónusok, érzelmekre alapozott, néhol ütemes, máshol nyugtató dallamok.

Az Élve eltemetve mozi azok közé a filmek közé tartozik, amelyeket az ember elég, ha egyszer megnéz, bizonyosan nyomot hagynak bennünk. Kíváncsian várjuk Cortés következő filmjét!

(Buried, 2010)