Szégyenteljes zöldülés

Ahogy említettem, relatív zöld embernek tarto(tta)m magam, legalábbis szeretnék az lenni. Nem dobom el a cigicsikket az utcán – esetleg egy csatornába. Szemetet soha, inkább beteszem a táskámba. Volt egy hosszú-hosszú időszak, amikor mindenhova csakis biciklivel mentem. Igyekszem nem kérni zacskót a boltban. Szelektíven válogatom a hulladékot. A mosogatásnál előbb habozás, aztán öblítés, és nem folyik a víz ész nélkül! Ha van rá pénzem és lehetőségem, bioboltban és a piacon vásárolok. Szeretem a természetet és az állatokat. Vágyam egy napkollektoros ház. És ilyenek…

De vajon ez elég ahhoz, hogy bármi is változzon, hogy legyen az unokáimnak is hol lakniuk? Hiszek a „cseppekből áll össze a tenger” elvben. De kicsit reménytelennek tűnik a dolog, mert úgy érzem, az én cseppem is eléggé párolgásgyanús. Főleg, ha jobban átgondolom a dolgot… Merthogy van nekem ökoszatyrom, de sokszor otthon felejtem, és muszáj egy zacsit is kérnem a boltban. Még mindig jobb, hogy csak egyet kérek, és amit lehet, inkább kézben viszek haza, meg az összes kimért gyümölcsöt, zöldséget is abba az egybe pakolom… De azt sem kellene. Otthon meg áll rakásban a használt zacskó. Ej, ej. És ha rá is van írva, hogy öko, bio, nemtudommi, akkor is, mikor fog ez lebomlani? És mivé?? Fekete pont.

Mostanában annyit kell rohannom minden irányba, hogy gyakran, egyre gyakrabban ülök autóba. Az elkényelmesedésnek köszönhetőn a tízpercnyi sétára lévő helyekre is gyakran kocsival megyek. Szégyen. Elkezdem én külön dobozba gyűjteni a műanyag palackokat, de van, hogy nincs erőm (?!) elmenni a három percre lévő nagy sárga konténerig, inkább bedobom azt is a vegyes hulladékot gyűjtő kukába, ami az udvarunkban van. Hát, bravó… (Igaz, azt nem teljesen értem, mire használják az üres, piszkos műanyag tejesüveget, és a feldolgozásához mennyi energiát használnak, és mennyi káros anyagot bocsátanak ki?) Szeretek zuhanyozni, még jobban fürödni. Nagy kád vízben áztatni magam, ameddig ráncos nem lesz az egész testem… De ilyenkor mindig elfelejtek abba belegondolni, hány liter vizet is pancsikolok én el így? Holott nem egy helyen szomjaznak. Nem beszélve az éhezésről… Mi meg dobjuk ki a kaját, mert van frissebb meg finomabb, meg már uncsi ma is azt enni, amit tegnap… Pazarló népség, pfuj. Tudom, hogy a bevásárlóközpontok teszik tönkre a kiskereskedőket, és olyan dolgokat vegyünk, amire tényleg szükségünk van, ne halmozzuk a mindenféle szemetet a lakásban, de hát nőből vagyok, szeretek vásárolni…! És számomra a karácsony fenyőfával az igazi, és szeretek egy szál virágot kapni. Gyakran felejtem a töltőt pár napig a konnektorban, sosem szoktam áramtalanítani a számítógépet, néha a lámpát is elfelejtem leoltani, és kinyomtatok olyan dolgokat, amit tudom, hogy rövidesen a kukába fogok dobni. Szeretek Domestosszal takarítani, nekem nem elég az ecetes víz. És a fogkrém helyett sem használok nemtudommit, és a dezodoromhoz is ragaszkodom, hiába lehetne helyette valamilyen alternatív megoldásokat keresni. „Rossz vagyok, égetnivalóan rossz.” És önző. És a XXI. században élek…

Elmesélek egy idevágó történetet. Az egyszeri fiú a nagyvárosi lakásában fogadta a falusi ismerősöket. Mondta, hely akad, vendégszeretet bőven. De vannak mások számára problémának tűnő furcsa megoldásai. Nem gond, mondták a falusiak. Kemény gyerekek vagyunk mi – hitték akkor naivan. Hogy cukor nincs, és kicsit hideg van, az részletkérdés. A titok a fürdőben rejtőzik, ahol fény alig, de a WC feletti víztartály teljesen nincs. Voltak ők már háborúban és talajvízben, nem riadnak meg semmitől. Pisilés után a mosdóhoz készített lavórba folyik a kézmosáshoz használt víz, s azzal pont le lehet önteni a WC-t. Remek. Zuhanyozni lehet, van meleg víz! Akinek nem derogál, dugja be a kádat, és zuhanyozás után meregesse ki a vizet egy vödörbe, hogy legyen mivel leönteni a keményebb, komolyabb dolgokat. Oké. Lehet így is élni. Az egyszeri nagyvárosi fiú – aki bringán száguld mindenhova – így döntött, megszokta, s neki ez a jó, ez a természetes. A falusiak meg alig várták, hogy hazaérjenek a saját kis fürdőszobájukba, és nyugodtan trónoljanak a WC-n, nem félve attól, hogy szégyenben maradnak, mert valaki nem meregetett ki elég vizet, és nem lehet leönteni… Szégyenteljes mivoltomból kifolyólag elkezdtem utánajárni a világháló oldalain a környezettudatosságnak. Kinek mit is jelent ez, hogy kellene úgy élni, hogy ne csak magadra, hanem a Földre és a jövő generációira is gondolj? Sok a jó tanács, talán túl sok… És sok a bóvli is. Pl. mitől öko egy szálláshely, és miért sokkal drágább ott éjszakázni? Ha örülök, hogy egy 20 ágyas hostelben ki tudok fizetni egy ágyat, akkor nem tudom az ökoszállást választani. Még ha akarnám sem. A környezettudatossághoz is pénz kell? Ó, igen. Mert a biotej – amit biotehénből fejnek, akit szeretnek, és aki bioszénát eszik, ami bioföldből nőtt – háromszor annyiba kerül, mint az egyszerű tej… Persze, lehet alternatív megoldásokat találni, okosabban beosztani a pénzt, vagy venni egy tehenet. De én kevésnek érzem magam ehhez. Most nem is akarok belemászni az olajcégek vagy a különböző gyárak környezetromboló tevékenységébe, a bio vagy öko címszó alatti pénzmosásokba, az állatmenhelyek vagy a globális felmelegedés témájába. Annyi minden van, amiről nem tudunk eleget, szinte semmit, pedig kellene… Én inkább szégyellem magam még egy kicsit, aztán utánajárok, hogy alakítsam át az én cseppemet kettővé – vagy legalább egy korrekt egésszé. Ha tengert nem is, de legalább egy tavacskát hátha össze tudunk hozni…